A biennálénak 2011 óta ad otthont Tito egykori bunkere. A kiállításon szerepelt művek témája gyakran a hidegháború, ami valóban illik is a környezethez. A legutóbbi, 2013-ban megrendezett eseményt, amely szeptember végéig tartott, óriási érdeklődés kísérte, 19 országból 35 művész 70 munkáját állították ki. Az akkori slágermű az olasz Alfredo Pirri neves olasz művész alkotása volt: 80 négyzetméteres installációját korábban már Barcelonában, Párizsban, New Yorkban és Brüsszelben is kiállították.
Az ARK D-0 nevű bunkert több mint hatvan évvel ezelőtt, 1953-ban, a lehető legnagyobb titoktartás közepette kezdték el építeni. Világpolitikai szempontból az ország egyre kényesebb helyzetbe került. Joszip Broz Tito ugyanis 1948-tól mindinkább kezdett elhatárolódni a Szovjetuniótól és a keleti blokk államaitól, mígnem be is következett a szakítás. Tito a saját útján haladt tovább, ezt nevezték titoizmusnak. Bár megmaradt a kommunista államrendszer, az ország a későbbiekben egyre jobb gazdasági kapcsolatokat alakított ki a nyugati országokkal. Az ötvenes évek azonban Jugoszlávia történetében is sötét időszak volt, számos kirakatpert rendeztek.
Tito sosem érezte teljes biztonságban magát azután, hogy megromlott a viszonya a Szovjetunióval, ezért is tartotta fontosnak, hogy megépítsék a szuperbiztonságosnak aposztrofált bunkert, amely egy atomháborútól is megóvta volna. A kis dél-boszniai települést, Konjicot hosszas vizsgálódások után választották ki a nagy tervek véghezvitelére. Azért is látszott jó döntésnek, mert a környező hegyek eleve jó védelmet jelentettek, ráadásul nem volt messze a Neretva-folyótól. A földi erőd feletti 60-250 méteres gránitréteg pedig önmagában is komoly védelmet nyújtott.
Ma már turisták ezrei látogatják a betonkolosszust, s aki idetéved, valódi időutazásnak lehet szem- és fültanúja: semmit sem mozdítottak el a helyéről, mindent úgy hagytak, ahogy a bunker elkészültének évében, 1979-ben megmaradt. Az építési munkálatok olyan titkokban zajlottak, hogy mindössze négy jugoszláv tábornoknak volt tudomása róla. A munkások még családtagjaiknak sem beszélhettek arról, mit is kell alkotniuk. A betonrendszer 11 blokkból állt, s teljesen el lehetett szigetelni a külvilágtól.
A bunker körülbelül 350 politikai vezető számára nyújtott volna biztonságos menedéket egy nukleáris támadás esetén, fél évig tartózkodhattak volna itt. Szépséghiba, hogy nem tudni, mi lett volna utána. Egy atomtámadás esetén ugyanis olyan sugárzás érte volna a környezetet, hogy az nemhogy fél évvel, sok évtizeddel később is éreztette volna hatását.
A bunkerek amúgy is roppant népszerűségnek örvendtek a Dél-Balkán térségében, hiszen gondoljunk csak bele, Enver Hoxha (nevét a korabeli magyar sajtóban – amúgy helytelenül – Hodzsaként írták) fénykorában, Albániában mintegy 700 ezer bunkert építettek, ezek persze nemhogy egy atomtámadás, még talán egy sortűz ellen sem jelentettek volna biztos védelmet.
Tito föld alatti alagútrendszerének összköltsége akkori pénzben számolva elérte a 4,6 milliárd dollárt, ami Jugoszlávia éves költségvetésének jelentős részét tette ki. A betonkolosszust modernnek számító hűtő- és klímarendszerrel is felszerelték, amely még a délszláv háborúk, 1992-1995 idején is használható volt. Ezeket generátorok működtették. 100 kis ágyat helyeztek el a bunkerben, amelyet konferenciatermekkel láttak el, modern bútorokkal rendezték be, s természetesen egyetlen helységből sem hiányozhatott a marsall arcképe, igaz, ez az akkori Jugoszláviában teljesen természetes, magától értetődő volt. Még ma is látható a vörös telefon, amellyel Tito elérhette volna a világ vezetőit.
Abban a szárnyban, amelyet Titónak alakítottak ki, dolgozószoba és egy kisebb, illetve egy monumentális ágy állt a jugoszláv elnök rendelkezésére. A luxust enyhén szólva nem megvető marsall XIV. Lajos korát idéző lakberendezési cikkekkel vetette körbe magát. Akkoriban a földi halandó nem is közelíthette meg a szupertitkos objektumot. Ha a gyerekek mégis erre tévedtek, azonnal felbukkantak a semmiből a katonai rendőrség tagjai, s odébb tessékelték őket.
Az építési munkálatok alatt akkora tapasztalatra tettek szert a tervezők és a munkások, hogy Szaddám Huszein ugyanezt a stábot kérte fel saját bunkerjeinek kialakítására: nemzetközi szakértőkkel kiegészülve összesen öt ehhez hasonlót építettek Irak-szerte, Bagdadban, Moszulban, Kirkukban, Bászrában és Nasziríjában. Szaddámnak azért lehettek pontos ismeretei a szupertitkos jugoszláviai föld alatti rendszerről, mert jó viszonyban volt Titóval.
Joszip Broz amúgy sosem élvezhette a nem éppen vidámságot sugalló építmény vendégszeretetét, hiszen egy évvel halála előtt készült el. A délszláv háborúkat tehát túlélte a bunker, ám a nyugalom beköszöntét követően púp maradt a boszniai vezetők hátán. 2007-ben aztán Edo Hozic boszniai művész fejéből pattant ki az az akkor elég meredeknek tűnő ötlet, hogy kulturális központtá alakítsák át. Tudta, hogy a hadsereg nem tudja mire használni, s Konjic városának sincs fogalma arról, mit kezdjen vele.
Az álom azóta valósággá vált, a bunker a képzőművészek közkedvelt helye lett. Kérdés azonban meddig töltheti be kissé szokatlan funkcióját. Ez attól is függ, mennyit ér a 6500 négyzetméteres építmény. Nehéz felbecsülni eszmei, illetve valós értékét. Bosznia-Hercegovina védelmi minisztériuma, melynek feladata az építmény fenntartása lenne, februárban úgy döntött, hogy a monumentális óvóhelyet nem érdemes tovább üzemeltetni, mert katonai szempontból teljesen jelentéktelenné, értéktelenné vált. Ezért új időszak köszöntött be a bunker életébe: elkezdtek vevőt keresni számára.
Szarajevó azért is próbál megszabadulni a betonkolosszustól, mert havi fenntartási költsége 5000 euró, ami nem kis teher a nehéz gazdasági helyzetben lévő Bosznia-Hercegovina kormányzata számára. Az ország vállalatai sem akarnak hallani a bunker átvételéről, nem tudnának mit kezdeni vele.
Később aztán váratlanul bejelentették, hogy a bunkert az Igman nevű lőszergyártó cég vette kezelésbe, amelynek székhelye éppen Konjic közelében található. Ez nagyjából azt jelentette, hogy a kormány egyik zsebéből a másikba tette a bunker tulajdonjogát, hiszen a szarajevói kormányzat a lőszergyár részvényei 51 százalékát mondhatja magáénak.
Az Igmannak mindenesetre enyhén szólva nem volt ínyére a tranzakció. Amikor a kabinet hivatalos állásfoglalást várt el a cégtől arra vonatkozóan, hogy elismeri, ezentúl az övé a bunker, a cég ódzkodott ettől, s azt közölte, hogy a tulajdonjogi kérdések továbbra sem tisztázódtak, ezért nem érez felelősséget annak sorsáért. Dzahid Muradbegovic, az Igman igazgatója a minap a média képviselői előtt bejelentette: a vállalatnak nincs is elegendő pénze arra, hogy finanszírozza a föld felszíne alatti 300 méteres mélységben megbúvó építmény fenntartását.
Nem késett a szarajevói védelmi minisztérium válasza, amely azt állította, a tranzakciót minden állítás ellenére lebonyolították, így a betonkolosszus fenntartása igenis az Igman feladata. A bunkernél egyébként még egy maroknyi boszniai katona teljesít szolgálatot. Nem háborúra készülnek, szerencsére annak már két évtizede vége, s nem is a rengeteg látogató között kell rendet tartaniuk. Inkább amolyan turistalátványosságnak számítanak, s idegenvezetői feladatkört is vállalnak.
A turistákat érdekli is Tito titkos világa. Egyszerre tíz személyt visznek le az alagútrendszerbe, előre az interneten lehet jelentkezni ezekre az időutazásokra. „A világ minden tájáról érkeznek hozzánk érdeklődők” – mondta el a Balkan Insightnak Amela Hujdur, egy turisztikai iroda munkatársa. Tito bunkere egy olyan korszakból maradt fenn, amely ma már alig ismert a fiatalabb generáció számára. Fontos műemléke egy letűnt kornak, a történelem egészen egyedi példázata. Nagy kár lenne, ha az enyészetté válna.