Lefagyott mindenki, amikor a Nemzeti Színházban a Bécsi Burgtheater vendégjátékán, A sirály előadása után, a dübörgő tapsot megakasztotta a Dorn doktort játszó Martin Reinke. Még tán csak másodjára hajoltak meg, és ezt követte volna sok-sok meghajlás, színházi berkekben az egyik legnagyobb vétek tapsba „belegyalogolni”, de Reinke papírral a kezében felolvasáshoz készülődött. Ilyenkor az ember ünnepélyesen közhelyes, bágyasztóan unalmas protokoll szövegre számít.
Nem ez következett azonban, hanem néhány mondat arról, hogy bizonytalan nálunk a kultúra helyzete, és eltávolodunk a demokráciától, Európa szellemiségétől, de azért összetartozunk. Nem voltak felbujtóan támadó szavak ezek, az előadásmód is inkább félszeg volt, mint lázító. Ráadásul semmi olyan nem hangzott el, amit már ne mondtak volna el mások. Mégis megdermedt a levegő. Néhányan beletapsoltak a szövegbe, akár tüntetően is, hogy ne legyen hallható. A darabbal ellentétben a németül és angolul elhangzott mondatok nem jelentek meg magyarul a kivetítőkön, viszont megjelent az aradi vértanúk neve. Senki nem értette, hogy miért. Csak később derült ki, hogy ez a Nemzeti fura válasza volt az előre ismert nyílt levélre. Különös jelentése valami olyan lehet, hogy ha ti azt mondjátok, nálunk nincs demokrácia, mi meg emlékeztetünk titeket, hogy valaha a ti őseitek legyilkolták a mi hőseinket.
Ez azért meglehetősen kínos. Vidnyánszkynak, aki megjelent a színen, és szó nélkül kezébe nyomta Reinkének azt a Nemzetit ábrázoló domborművet, amit minden résztvevő társulat megkap, valamit válaszolnia kellett volna, frappánsat, fanyar humorral telit, vagy akár maliciózusat, de mindenképpen valamit ott és akkor, ahogy ennek színházban történnie kell. De eljutottunk odáig, hogy szembe már nem nagyon hangzanak el érvek, a sértettség az úr.
Vidnyánszky úgy érzi, hogy támadják mióta kiállt a Nemzeti fennkölt eszménye mellett, mióta pedig direktor lett a hőn áhított teátrumban, és igazán rendhagyó módon levett minden előadást a korábbi repertoárról, különösen. Úgy érzi, a kritikusok egy része is nemtelenül szapulja őt és a produkcióit szintén, és neki, meg színházának is rossz hírét keltik külföldön. Mintha a nagypolitika érvrendszere tükröződne a véleményében. Ott is az hangzik el, hogy bizonyos baloldali, liberális elemek keltik az ország rossz hírét. Az nyilvánvaló, hogy Vidnyánszky temérdek színházi hatalmat szerzett magának, és ezzel érdekeket sért.
Ő is lő és vissza is lőnek rá. Színházi háború folyik, és megmerevedtek a frontok. Gyakran minősíthetetlen a kommunikáció , vagy éppen kommunikáció képtelenségnek vagyunk tanúi. És ez fölöttébb ártalmas a színházi szakma belföldi és külföldi megítélésében egyaránt.
