A háromtagú nemzetközi zsűri úgy döntött, hogy a francia Lucie Boleteau vigye haza a Titanic Hullámtörők-díját a Fidelo – Aliced utazása című első rendezéséért. De persze nem vitte, mert már Svédországból küldött köszönő video-üzenetet, ahol a filmjével éppen úton volt. A zsűri idén nyolc film közül választott, a mezőny érdekessége, hogy egytől-egyig női sorsok elevenedtek meg a vásznon.
A legjobbnak ítélt mozidarab egy szép, fiatal nőről szól, aki egy teherhajóra szegődik másodgépésznek, csupa férfimatróz közé. Mint ebből sejthető, az érzelmi feldúltság és a szex kivételezett szerepet kap a tipikus francia történetben. A különdíjas finn dráma már jóval súlyosabb sorsokat görget maga előtt, két betagozódni képtelen tinédzser szökése és féktelen kalandokra vágyó utazása áll a Megléptek című film középpontjában. Jukka-Pekka Valkeapää második rendezeése nem csak a két fiatal szereplő meggyőző személyisége miatt érdekes, hanem mert nagyon ritkán jut el hozzánk finn film a Kaurismäki-testvérek országából.
És hogy a közönség mire adta a legtöbb voksát, az hamarosan kiderül, mert a jövő héttől már a mozikban lesz a Hétköznapi vámpírok című filmkomédia. Az új-zélandi rendezőpáros azzal bolondítja meg a szokásos vámpír-témát, hogy nem egy az egyben mesél, hanem mintha egy vérszívó társaságról dokumentumfilmet készítene, neki vallanak az éjszaka hősei. Ettől a mintha-szituációtól jó humorú helyzetek alakulnak ki, folyik a vér ugyan, de az egészen ott a nevetés jótékony fénye, hogy hiszen ez az egész csak játék.
Az idei Titanic-válogatás markáns jellegét az adta, hogy csak elvétve került vászonra hagyományosan mesélő mozi. Valami vadság – ahogy az egyik szekció címe mondta – valamennyi filmen ott hagyta a nyomát. Vagy lelkileg vagy fizikailag volt jelen a sötét oldal, érződött valamiféle fenyegető veszély, zavar a háttérben. Még a versenyfilmek közé is bekerült például a vámpírtéma, igaz, egészen sajátos formában.
Az iráni-amerikai színekben szereplő Csadoros vérszívó sajátos stílusban, borzongató szürrealizmussal szolgáltat igazságot a női létnek. A dél-koreai Helyedbe lép kegyetlen tragédiába fúló történet arról, mit jelent a szigorú társadalmi szabályok archaikus formái között egy fiatal lánynak úgy gyermeket kihordani, hogy már ott él vele a leendő anya, aki elveszi tőle a csecsemőt.
A fesztivál tán legszebb, legmélyebben megindító filmje az a grúz Kukoricasziget volt, amelyet a nagyon tehetséges elsőfilmes George Ovasvili rendezett és Ragályi Elemér fényképezett az abház-grúz határon, a háborús övezet egy csendesebb részén. Ugyanúgy megragadta a nézőket az iráni Dzsafar Panahi Taxi című filmje, amely érdekes figurákon keresztül engedett bepillantást egy zárt világba. A palesztin Omar című film ugyan nem tudott teljesen megszabadulni a fekete-fehér ábrázolás sémáitól, de egy fiatal szerelmespár tragikus történetében a jelen egyik feloldhatatlannak ható drámáját érzékeltette egy szabadságától megfosztott közösség sorsában.
A jelentős magyar alkotói részvétellel készült The Duke of Burgundy a Titanic egyik büszkeségeként gálavetítésen mutatkozott be a magyar közönségnek. Ám a brit Peter Strickland filmje erősen megosztotta a közönséget. A két nő szerelmét és hatalmi játszmáit elővezető film nemsokára a mozikban is látható lesz. Addig annyit, hogy a nagyon látványosra fogalmazott, hangsúlyozottan művésziesre vett jelenetek mögött nehéz megtalálni a fogódzót ahhoz, hogy megvilágosodjon, vajon miről is szól a történet tulajdonképpen, azon túl, hogy megpróbál provokatív lenni. Egy másik brit, Alex Garland viszont megbolondította a közönséget Ex-Machina című első rendezésével.
Duplázni kellett a vetítést, annyian voltak kíváncsiak a sci-fi-pszicho-thrillernek becézhető rém ügyesen csavarintott sztorira. A mesterséges intelligencia témájáról mesélt izgalmas film egyrészt szórakoztató rejtvény, másrészt frappáns vélemény a csillogó-villogó férfiúi felsőbbrendűség sebezhetőségéről.
Idén két szenzációt hozott el Budapestre a dokumentumfilmes szekció. Mindkettő igazi nagy dobás, a fesztivál hírnevét erősítő választás. Az egyik Josh Oppenheimer Oscar-jelölt filmje, Az ölés párdarabja, a vitákat provokáló A csend képei, amelynek hátborzongató hátterét remek beszélgetés világította meg. A másik az idei Oscar-díjas Citizenfour, amelyet Laura Poitras forgatott a Snowden-ügyről. Ha lenne nálunk köztelevízió, azt mondhatnánk, oda illene mindkettő. Köztévé ugyan nincs, de a Titanic legalább megtette, ami tőle telt.
