Az utóbbi hónapokban már sokat bajlódott-szenvedett a meggyengült egészsége miatt, de azt hiszem, az elmúlt években a legfájdalmasabb számára nem a szívével meg a térdével való bajlódás volt, hanem az, hogy a szakmában nincs már rá szükség. De kifogott a körülményeken. Egy szál videokamerával, a saját lakásába invitálva a riportalanyait, tavaly elkészítette egykori osztálytársai vallomásából a német megszállásra emlékező Egy év című dokufilmet. Be is mutatta moziban és még Münchenbe is meghívták, vetítse le a filmet, benne volt osztálytárs Ungváry Rudolffal és Kézdy Györggyel.
Végignézve a több tucatnyi dokumentumfilmen, amit életében forgatott, a változatos témák ellenére mindig a történelem poklába vetett emberre figyelt. Akkor is, amikor Závada Pállal nézett a magyar paraszti múlt bugyraiba, akkor is, amikor Virág Teréz pszichológussal nyomozott lelki traumák után, hogy hogyan él és hat máig a vészkorszak zsidó áldozatainak tragédiája a leszármazottak új és újabb nemzedékeinek életében, máig.
Tele volt sztorikkal a Jancsó Miklós mellett eltöltött több mint egy évtized forgatási eseményeiről. Asszisztensként ott volt az első vonalban, s ha a társaság eleresztette magát, akkor a volán mellett is hazafelé. Jancsó összetartó kapocs volt és Sipos András sorra portrét forgatott nem csak Jancsóról, hanem a Jancsó-filmek állandó társalkotóiról, Hernádi Gyuláról, Banovich Tamásról, Kende Jánosról.
Az utóbbi hetekben „bakancslistát” készített, hogy ne maradjanak tisztázatlan helyzetek a távozta után. Felkészülten akarta fogadni az elmúlást, ha létezik ilyesmi. A barátait mégis felkészületlenül érte a halála, a hiány, ami a barátsága után marad. Mert sokan maradtak itt a barátsága, odafigyelése híján, miközben az égi Jancsó-csapat ismét egy taggal növekedett.
(Sipos András temetése április 19-én 11 órakor lesz a Kozma utcai izraelita temetőben. A Balázs Béla-díjas filmrendezőt április 13-án, életének 79. évében érte a halál.)