Nem gondoltam volna, hogy éppen a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) kapcsán robban ki egy a végkimenetelét nézve nem túl biztató, újabb színházi háborúskodás. Eddig lényegében mindenki csendben tűrte, hogy miként veszti el a POSZT fokozatosan azt az izgalmát, ami korábban jellemezte és miként veszít így évről évre a szakmai presztízséből. Eddig mégis jellemezte némi konszenzus, aminek feltehetőleg többször túlzott kompromisszum lehetett az ára.
A dolog persze ott kezdődik, hogy a szakma megosztottá vált és ebben nagy szerepe van a két színházi szakmai szervezetnek, a régebben létrejött Magyar Színházi Társaságnak és az ellenpólusként megszületett, politikailag jobbra pozicionált Magyar Teátrumi Társaságnak. Utóbbi nyílt területfoglalásba kezdett és ebből nem maradhatott ki a POSZT sem, amiben évekkel ezelőtt tulajdonrészt szerzett a Vidnyánszky Attila által elnökölt társaság. És így bele is akart szólni a Pécsett történtekben. Érdekes, hogy eddig ezt nyíltan senki sem sérelmezte, maga az érintetett, vagyis a Magyar Színházi Társaság sem. Ebben az egyáltalán nem tisztázott helyzetben történt, hogy a Színházi Kritikusok Céhe által jelölt egyik zsűritagot nem fogadták el Vidnyánszkyék, illetve a másik társaság sem állt ki mellette, így felkértek erre mást, aki időközben visszamondta a megbízást. Tiltakozásul néhány kritikus bojkottot indított és ehhez sokan csatlakoztak, több neves író és színházi személyiség is. Sőt a kritikusok céhe, és az Örkény Színház ki is lépett a Színházi Társaságból.
Ami a tiltakozást illeti, teljesen érthető, fontos és bátor gesztus. Az már más kérdés, hogy a fesztivál bojkottálása-e a megfelelő formája, hiszen miért azokat a társulatokat és nézőket kellene büntetni, akik részt akartak venni ezen a fesztiválon? Azzal én is egyetértek, hogy nem szabad hagyni, ha a szakmai szempontokat más személyes, vagy politikai érdekek felülírják, csakhogy az sem lenne jó, ha ez a háborúskodás maga alá temetné, a mégiscsak a Teátrumi Társaság ellensúlyaként működő, ellenzékiként besorolt Magyar Színházi Társaságot, vagy a POSZT-ot úgy ahogy van. Ez a forgatókönyv a Teátrumi Társaságnak kedvezne, hiszen így egyedül maradna a placcon. Az utolsó cseppként értelmezhető az a kiállás, amely jellemezte a tiltakozás körül kialakult elég széles körű szolidaritást. Sokaknak elegük van az álszent megalkuvókból, azokból, akik próbálnak úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendbe menne.
Ha ez a látványos szolidaritás elindítana egy nyíltabb dialógust és tényleg a szakmaiság irányába terelné a színházi döntéseket, az nagyon üdvözítő lenne. Kérdés persze, hogy a jelenlegi erőviszonyok között nem éppen az ellenkezőjét gerjeszti-e. Ha pedig így van, akkor tényleg van ok a hangos kiáltásra.
