Utólag nevezhetjük akár túlzott optimizmusnak is, ahogyan a demokratikus ellenzéki pártok nekifeszültek a 2014-es választásoknak. Az a derűlátás, amelyet a 2012. október 23-án, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Milla tüntetésén, Bajnai Gordon visszatérésekor összegyűlt tömeg érzett, szinte a semmibe foszlott 2014. január 14-re, amikor másfél év önmagukat és egymást marcangoló vajúdás után, alig két hónappal a választások előtt végre megalakult az MSZP, a DK, az Együtt-PM és a Liberálisok Összefogás nevű választási koalíciója. Ekkorra már bizonyossá vált, hogy semmi sem lesz az Együtt elképzeléséből, abból az ernyőszervezetből, amely Bajnai kormányfő-jelöltsége alatt egyesíthette volna a Fidesz ellen felsorakozó demokrata szavazókat. Azt a többséget, amely egyenként egyik pártra sem szavazott volna, de a közösségre igen. Az sem jött össze, hogy a szocialisták háttérbe szorítsák Gyurcsány Ferenc DK-ját. Az MSZP elérte ugyan, hogy mint „a demokratikus ellenzék legerősebb pártja”, saját elnökét, Mesterházy Attilát jelöljék közös miniszterelnöknek, de maga a szövetség csalódott arcokat mutatott fel a közönségnek, semmiképpen sem egy egységes, s főként derűs kormányzóképes erőt.
Az összefogás
Az Összefogás pártszövetség amúgy is túl későn jött létre ahhoz, hogy a szélesebb tömegek körében ismert és elfogadott legyen, a potenciális szavazók szemében a koalíció inkább csak kényszerházasságnak tűnt. Ehhez képest apróság, hogy a nevét egy hónappal a választások előtt, március 6-án egy hasonló néven bejegyzett fantompárt miatt meg kellett változtatnia, a „Kormányváltók szövetsége” azonosításához pedig végképp nem maradt idő.
A szövetség célja a Fidesz leváltása volt. Enyhén fogalmazva, nem sikerült. A szövetség közös listája 1 273 275 szavazattal (26,85 százalék) 38 mandátumot szerzett. A parlamenti helyek 19,1 százalékát.
A Fidesz törvényei miatt is megkötött kényszerházasság a választások után felbomlott. Az európai parlamenti választáson a szövetséges pártok már külön indultak, ami azzal magyaráztak, hogy ez alkalmat ad az egymás közötti erőviszonyok felmérésére, ami esetleg meghatározhatja az újabb szövetség erősorrendjét az őszi önkormányzati választásokra. A május 25-i EP-választáson az MSZP alaposan leszerepelt, 10,92 százalékkal két képviselőt tudott az EP-be küldeni, s a pártban nem csak az okozott sokkot, hogy a DK hasonló, de az ő esetében sikerként elkönyvelhető eredményt ért el, hanem hogy a Jobbik három képviselővel megelőzte.
Az élcsapat
A tavaszi két gyenge eredmény miatti elégedetlenség következtében május 25-én a szocialisták teljes elnöksége felajánlotta lemondását. A május 31-i választmányi ülésen Botka László választmányi elnököt, Szeged polgármesterét választották meg ideiglenes pártelnöknek a július 19-re összehívott tisztújító kongresszusig, miután Botka – fél szemmel már az őszi önkormányzati választásokra tekintve - kikötötte, csak átmenetileg hajlandó vezetni a pártot. A kongresszuson aztán az egyetlen induló, Tóbiás József fölényes többséggel lett elnök. Helyettese Gőgös Zoltán agrárpolitikus lett, aki jellemző módon akkor még parlamenti képviselő sem volt, annyira hátra sorolták az Összefogás még közös pártlistáján.
A párton belüli ellentétek az új vezetés alatt sem csillapodtak. Nem csak azért, mert a parlamenti frakcióban Mesterházy emberei ülnek, hanem mert emlékezetes, hogy Tóbiás (nyári számlaügyének árnyékában), hogyan tartotta magát távol az önkormányzati választásokra nagy nehezen összeállt demokratikus koalíciótól, a budapesti főpolgármester-jelölti castingtól. Ennek a tragikomikus castingnak is következménye, hogy – miután az elhíresült vizes-vödrös videó nyomán lemondatott Falus Ferenc helyébe az utolsó utáni pillanatban Bokros Lajost ültették - a demokratikus ellenzék, amely korábban nagy eséllyel pályázhatott a főpolgármesteri székre, elveszítette Budapestet. A Fidesz Tarlós Istvánnal az élen (öt kivételével) uralja a főváros kerületeit, és a választások előtti törvénymódosítás miatt a kerületi polgármesterek találkahelyévé silányított közgyűlést is.
Mindhárom választás legfőbb tanulsága a szocialisták számára az lehetett volna, hogy bármennyire hangoztatják is, az MSZP már nem az egyetlen párt a baloldali térfélen. A párt Tóbiás megválasztásakor a megújulás sokszori ígéretével erős önkritikára, önelemzésre készült, de ebből megint nem lett semmi. Az a tény azonban, hogy jelöltjük, Horváth Imre november végén, Újpesten nagy fölénnyel nyerte meg az elhunyt Kiss Péter helyére kiírt időközi országgyűlési választást, majd később a demokratikus pártok által támogatott független Kész Zoltán nyert Veszprémben (és ezzel megtört a Fidesz parlamenti kétharmada), arra ösztökélte a pártot, hogy vezetése „a múltba nézés önmarcangolása helyett” a jövőbe tekintve erőt mutasson fel. Ez a politika eddig a közvélemény-kutatásokban enyhén szólva sem mutatkozik meg. Az MSZP továbbra is a lomha párt képét mutatja, képtelen választói bázisát növelni, s lassan harmadik erőként a Fidesz és a Jobbik mögé szorul. Sőt: vannak olyan felmérések is, amelyek szerint már a DK is megelőzi. A párton belüli csatározások, ha a közönség előtt rejtetten is, de a színfalak mögött folytatódnak. Mesterházy Attila - ha tagadja is - erőteljesen dolgozik a visszatérésen, s könnyen lehet, hogy Botka László is mielőbb bejelentkezik a pártelnöki székért, mert úgy érzékelik, Tóbiás nem elég markáns vezető.
A többiek
Ami az egy évvel ezelőtti demokratikus választási szövetség többi pártját illeti, a DK – miként Gyurcsány Ferenc elnök megfogalmazta - alighanem kényszerűen veszi tudomásul, hogy egyelőre nem válhat nagy néppárttá, nem is dédelget ilyen álmokat. Közben – tavaly nyár óta - a párt néhány hibás döntésével (mindenekelőtt Pásztor Albert miskolci polgármesteri jelölésével, amiről utólag Gyurcsány is önkritikusan beszélt) erős identitásvitába keveredett értelmiségi holdudvarával. Mindemellett az öt éve kormányon lévő Fidesz Gyurcsány-fóbiája, amely a hatalomból már 2009-ben távozott miniszterelnököt diabolizálja, csak annyit ér el, hogy DK kemény magja összetart, s Gyurcsány valódi politikai súlyánál jóval nagyobb helyet foglal el a magyar belpolitikában. Hasonló fóbia kísérti az MSZP-t is, ami csak gyengíti a demokraták jövőbeni összefogásának lehetőségeit.
Sajátos zuhanórepülésen ment át az Együtt, amely a PM-mel egyetértésben békésen felmondta a két párt választási koalícióját, s amely alaposan megsínylette Bajnai Gordon végleges távozását a politikából. Látnivaló: a második emberből elsővé vált Szigetvári Viktor képtelen szélesebb tábort megnyerni a pártnak. A PM pedig - az egy zuglói polgármester, Karácsony Gergely kivételével - megmaradt periferiális média-alakzatnak.
Ami pedig az önállóságához ragaszkodó LMP-t illeti: továbbra is keresi harmadik utas megoldásait, de a mindenkitől egyenlő távolságtartás meghirdetése egyelőre nem hozta meg a várt sikert, népszerűsége a parlamenti küszöbre ülteti.
A civilek
Egyetlen demokratikus pártnak sem tett jót, hogy parlamenti képviselőik letették az esküt a Fidesz alaptörvényére. Az inkább csak az értelmiség egy részét foglalkoztató vitát, bojkottálni vagy sem a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, a maguk részéről eldöntötték: a rendszer kulisszáinak részei lettek, s egyben elvesztették természetes harci közegüket, az utcát, amelyet átvettek a civil szervezetek.
A főként a Facebookon szerveződő civilek hálója még az internetnél is bonyolultabb. Képtelenség felsorolni, hány közösség szervezett tavaly október vége óta néhány ezres, vagy tízezres tüntetést, de egyik sem tudta felülmúlni az októberi, sokak szerint százezres megmozdulást, amely a legalább is átmenetileg a netadó visszavonására kényszerítette a kormányfőt. A civilek egy része elfogadja a pártokat, nagyobb részük eltörölné a rendszerváltás óta eltelt negyed századot, egyformán felelőssé téve érte a parlamentarizmus kereteit tiszteletben tartókat és az illiberalizmusban hívőket. Ez a gondolkodás tükrözi azt az Európán végig söprő akaratot, amely keresi a közvetlen demokrácia ma még nem létező formáit és egyben jelzi a hagyományos pártrendszer impotenciáját, a liberális parlamentarizmus szerkezeti bajait. Sokan türelmetlenek e sokféleséggel szemben, és a megosztottságot a civil szerveződések is érzik, mert lassan keresik az egymáshoz vezető utat. Türelem és idő kell: néhány éve még elképzelhetetlen volt, hogy hétről hétre ennyien vonuljanak az utcára. A civil mozgalom ki fog kristályosodni.
A szárnyvonal
Ha csak valamilyen erő, mint annyiszor a történelemben, nem szakítja meg ezt a szerves folyamatot. Most ilyen külső erő nincs, belső van: a Jobbik, amelyet nem tekintünk önálló entitásnak, sokkal inkább a Fidesz szélsőjobb, radikális szárnyának, amelynek magának is van szélsőséges, katonai szárnya. A Fidesz – bármennyire élesen kikel újabban a Jobbik ellen – jobban fél bármilyen baloldali-liberális hatalomátvételtől, mint a Jobbik kormányzásától, amely csak radikálisan valósítaná meg, amit Orbán Viktor oldalazva akar elérni. A totális, tekintélyelvű állam kiépítését, amely szerinte a kormányzás egyetlen hatékony formája a posztmodern korban. Egy időben lehetett mondani, hogy a Jobbik, táborát a csalódott baloldaliak hizlalják. Ma már nem lehet: a Jobbik erősödése a Fidesz népszerűségvesztésének következménye. (Egy éven belül több mint egymillió választót veszített el a kormányzó párt, ennek egy része bezárkózik, egy része azonban a Jobbikban látja radikális nézeteinek „tiszta” képviseletét – nem is oktalanul.) Ami pedig igazán fejtörést okozhat a kormánypártnak: a harminc év alattiak 21 százaléka jobbikos, szemben a Fidesz 17 százalékával. Aggódhat emiatt a demokratikus oldal is.
Bármennyire nyomasztja is a feltételezett kormányzás súlya Vona Gábor pártelnököt, azt már korábban belátta, hogy a meglévőnél szélesebb bázis tudhatja csak hatalomba juttatni, amihez el kell hitetnie, hogy nincsenek ördögi patái , korántsem úgy és annyira radikális, mint amilyen a híre. Mint legutóbbi nevezetes Magyar Nemzet interjújából – összhangban kiskutyás „cuki” kampányaival – látni: függöny mögé rejtette saját radikálisait, már nem akarna azonnal, inkább csak megfontolva távolodni Európától, és pártja masszív rasszizmusát is enyhíteni igyekszik. Középre húzódik, néppárti képet fest önmagáról, a teljes magyar társadalomhoz akar szólni. Ezzel most kezd a Fideszbe harapni: ez a Fidesz jobboldali közepe, a Fidesz orbáni néppártisága, Orbán „baloldali” hangja 2010-ből, amelyet Vonának 2018-ig legalább oly mértékben el kell foglalnia, hogy ha még váltópárt nem lehet is, koalíciós kényszert teremtsen, amelyet a Fidesz – az emberek akaratára, a szabad választásokra hivatkozva - alighanem legalább átmenetileg el is fogadna.
A jövő
Egy normálisan működő parlamentáris demokráciában ezt a kormányt, amely egy éve nem kormányoz, de lassan már nem is működteti az országot - nyakában megannyi botránnyal - egy erős ellenzék és egy erős civil társadalom már rég elkergetett volna. Sem erős demokratikus ellenzék, sem erős civil társadalom egyelőre nincs. Csak az erősödő Jobbik. Az ország politikai berendezkedése sem a nyugati, sem a keleti normák szerint nem normális. Csak bízni lehet benne, hogy a választók többsége az maradt. De, hogy kit/mit választ, választhat majd legkésőbb 2018-ban, ma még nem tudni.
