Ez a másodpilóta nem "szegény depressziós" fiatalember, hanem gonosz tömeggyilkos volt.
Ausztriában a televízióból értesültem először, hogy a Germanwings Barcelona Düsseldorf járata (amelyen decemberben magam is utaztam) a francia Alpokban lezuhant. Ha jól emlékszem már két nap múlva, minden német nyelvű lapban olvashattam a légi katasztrófa okáról. Magyarországra visszatérve azóta is újra és újra elemzik a katasztrófa okát.
Azaz, azt hiszik,hogy azt elemzik.
Miről hallok napról napra? Arról, hogy a másodpilóta pszichológiai kezelés alatt állt, hogy depressziós volt, hogy otthagyta a barátnője, hogy megsérült a szeme. Mit látok napról napra? Képeket egy fiatal, helyes, kedves arcú fiatalemberről. Szegényről. Szegény tömeggyilkosról..
Elejétől végig minden hamis, mi több, hazug.
Igen sok depressziós ember él sajnos a világon. Közülük, megint sajnos, sokan követnek el öngyilkosságot. De tömeggyilkosságot?
Az öngyilkosság motívuma lehet pszichológiai, de formája nem az. Divatja van. A nagy gazdasági válság idején Amerikában az öngyilkosok ablakból vetették magukat az utcára. Ez a forma rögződött a képzeletben. Mutattak nekem olyan sziklát, ahogy olyan hidat is, melyekről az öngyilkosok a szakadékba illetve a folyóba vetették magukat. Ez volt a divat. Öngyilkosok néha magukkal visznek valaki mást is a halálba (ha az a divat). Többnyire azokat, akik megsértették őket, akinek nyomorúságukat szerintük köszönhetik: házastársat, szülőt, tanítót, iskolatársat, hűtlen szeretőt, de nem ismeretleneket, nem idegeneket.
Miért akkor idegeneket, ismeretleneket? Miért ártatlanokat, miért gyerekeket?
A Germanwings másodpilótája (szándékosan nem írom le a nevét s azonnal meg is mondom, hogy miért) minden nap, minden újságban olvasott öngyilkos terroristákról, ahogy azt is látta, hogyan ünnepli őket a nép-, minél több embert öltek meg, annál jobban. Micsoda hősök! Meg is mondta barátnőjének, hogy olyasmit fog tenni, ami megörökíti nevét. (Ezért nem írom le). Feltehető, hogy az öngyilkos terroristák ünneplése volt az, ami megmozgatta a fantáziáját. Itt a minta, meg lehet tenni, mások is teszik, azok pedig hősök. Miért ne? Miért ne én is? (Sejtem, hogy valami hasonló történt a képernyőről eltűnt és soha meg nem talált Malaysian Airline gépével is).
A Germanwings esetét elemzők valószínűleg nem olvasták a „Bűn és bűnhődést”, vagy legalábbis nem értették, amit olvastak. Raszkolnyikov a nagy Napóleont akarta utánozni, amikor megölte az öregasszonyt és féleszű nővérét. Ő is depressziós volt, mint tudjuk, s ugyanakkor egy modellt követett. A nagy Napóleont (aki tényleg nagy volt) most és itt az iszlámista terroristák helyettesítik.
Arisztotelész annak idején négy okot különböztetett meg, ezek közül manapság csak a ható-okra kérdeznek. Mi több, a motívumot a ható okkal azonosítják. Mi volt az oka? Depressziós volt. Pszichológiai kezelés alatt állt, pilóta akart maradni. Nem kérdeznek a cél-okra. Milyen célból tette, amit tett, mi járt a fejében? Röviden: miért gyilkolt? Miért gyilkolt ártatlanokat? S a válasz egyszerű: mert ezt a modellt látta maga előtt. Meg sem fordult a fejében, hogy a tömeggyilkosság bűn, hiszen minden nap látta, hogy meggondolás nélkül követik el. A pszichológia állapít, nem válasz a cél-ok, a szándék kérdésére.
Vajon a szándéknak is van-e oka? Ha igen, akkor valószínűleg az, hogy elvesztettük morális érzékünket.
A minap hallottam, hogy egy neves filozófus az öngyilkos terroristákról szólva azzal fordult közönségéhez, hogy vajon nem szép dolog-e manapság, hogy egy ember életét áldozza fel, mindegy, hogy milyen formában? Felháborodottan mondtam, hogy a kérdés rosszul van feltéve. Helyesen úgy tenném fel, hogy vajon szép dolog-e manapság ártatlan, semmit sem sejtő embereket békeidőben meggyilkolni, mindegy hogy milyen formában?
Úgy érzem, hogy elvesztettük morális érzékünket. A bűnt nem nevezzük bűnnek, a gonoszt nem nevezzük gonosznak (kivéve, ha politikai érdekünkben áll, s akkor többnyire propaganda célok miatt). Nemcsak békében, hanem háborúban is bűnnek számít, ha valaki a harci cselekményben részt nem vevő, ártatlan embereket véletlenül kiválasztva, szándékosan meggyilkol. Ők, ha megtalálják őket, a hágai törvényszék elé kerülnek, s nem érdekel bennünket, hogy depressziósak voltak-e vagy sem.
Ez a másodpilóta nem "szegény depressziós" fiatalember, hanem gonosz tömeggyilkos volt. Mondjuk ki már végre.
S azt is mondjuk ki végre, hogy az öngyilkos terroristák igen veszélyes példát mutatnak. Hogy nem csak azzal védekezünk a hasonló esetek ellen, hogy mostantól fogva egyedül nem ülhet senki sem a pilótafülkében (autóbuszt is lehet a szakadékba vinni), hanem azzal is, hogy a morális felháborodásunkat minden ceremónia nélkül, határozottan kifejezzük. Az öngyilkos terroristák egyszerű tömeggyilkosok. Utánzóik is egyszerű tömeggyilkosok. A katasztrófáról szóló első beszámoló szerint terrorizmus gyanúja nem forog fenn. Gyanú? Ez maga is terrorista akció volt! Utánzáshoz nem kell ideológia, elég a példa. Ebben az estben talán beszélhetne Arendt a gonosz banalitásáról. De mégsem. Mert száznegyvenkilenc ártatlan ember halála minden, csak nem banális.
A gonosz betört langyos világunkba, s mi nem tudunk vele mit kezdeni.
