- Először is Mr. Davi, köszönjük a lehetőséget az interjúra. Messziről indítanánk: énekesi tehetségére már felfigyeltek a középiskolában, de csak mostanság talált vissza erre az útra. Mi ennek az oka? A rengeteg színészi munka miatt nem tudta eddig megmutatni ezt az oldalát?
- Nos, hadd köszönjem meg én is a lehetőséget, hogy szólhatok most önhöz, önön keresztül pedig a magyar emberekhez. Volt szerencsém ugyanis csodálatos országukban járni, és isteni időt töltöttem el ott, de erről majd később. A középiskolában minden vágyam volt, hogy operaénekes legyek. A nagyszerű bariton, Tito Gobbi alatt tanulhattam, a nagy hírű New York-i művészeti iskolából, a Juilliardból a kiváló operaénekes, Dan Ferro segített. Aztán ott van még Samuel Margolis, aki Robert Merrill mestere is volt. A gond csak annyi volt, hogy a hangom ugyan bariton, de a szívem egy tenoré. Bizonyára tudják, az operában a legtöbb hősi és romantikus szerep a tenornak jut, ők énekelhetik azokat a nagyszerű áriákat, mindig ők vannak a középpontban. Szerettem volna tenor lenni, ezért elkezdtem a hangtartományomon kívül énekelni. Ami viszont megerőltette a hangom. Ezzel együtt 15 évesen díjat is nyertem, de közben a színészet felé is kacsingattam, és az egyetemen dráma szakra jelentkeztem. New Yorkban a legendás oktatók, Stella Adler és Lee Strasberg iskoláiban tanultam, ők rendkívül sokat tettek a színművészet forradalmasításáért, és biztosan tudják, Strasberg részben magyar volt. De, folytatva a történetet, a hangom megerőltetése miatt is választanom kellett, elkezdtem kizárólag a színészetre fókuszálni. A sors pedig úgy hozta, hogy az első filmemet Frank Sinatrával csinálhattam 1977-ben, a Contract on Cherry Streetet, de mire először a kamera elé álltam, a színházban már ismertek, számos szerepen voltam túl. Ahogy a színészi karrierem beindult, elég elfoglalt is lettem, de az a vágy végig megvolt bennem, hogy egyszer visszatérjek a zenéhez. Olykor egy-egy karakteremet is felruháztam a zene szeretetével, ha látták a Kincsvadászokat (Richard Donner, Steven Spielberg és Chris Columbus híres ifjúsági filmje, 1985-ből - a szerk.), abban a figurám, Jake maga is arra vágyik, hogy operát énekeljen. Aztán az Ütött-kopott hírnév című filmben, amit rendeztem is 2007-ben, éneklek is. Szóval mindig vissza akartam térni, pedig egy kicsit mindig szégyellős voltam ezen a téren, de az elmúlt néhány évben valahogy olyan erős lett bennem a vágy aziránt, hogy dalokon keresztül is kifejezzem magam, hogy nem is volt más választásom.
- Quincy Jones, a híres zeneszerző-producer mondta önről, hogy még sosem hallott senkit, aki ennyire közel jutott volna Sinatra hangjához, és közben mégis önmaga tudott maradni. "Robert Davinek megvan a hangja, a tónusa, az íze és vagánysága is ehhez”, mondta. A felvételeket nézve, a lemezét hallgatva, valóban hatásos az előadása. De miért éppen Sinatra?
- Az olasz-amerikai otthonokban két nagyon fontos figura van: az egyik a pápa, a másik Sinatra. És nem feltétlenül ebben a sorrendben... Persze csak viccelek, de mégis van ebben valami. Sinatra szerepe a zenében csak Picasso zsenialitásához mérhető, és úgy gondolom, minden idők egyik legnagyobb szórakoztatója volt ő. A '40-es években egyszerűen nem volt nála nagyobb sztár. Nézze csak meg a ma élő legnagyobb sztárt és szorozza be tízzel - na az Sinatra. És ami nagyon fontos, már karrierje kezdetén teljesen nyíltan küzdött az antiszemitizmus és a faji megkülönböztetés minden formája ellen! Amikor az még nem volt populáris. Sokkal többet tett kortársainál annak tudatosításáért, hogy meg kell állítani ezeket a szörnyű folyamatokat. A Great American Songbook című lemeze Amerikának olyan, mint Shakespeare az angoloknak, az az amerikai zene aranykorát testesíti meg. Ez az album nagyon sokat segített abban, hogy a világ szeresse ezt az országot, romantikát vitt az emberek életébe, egyáltalán, segített nekik megtanulni angolul. Persze a dologhoz az is hozzátartozik, hogy barátok lettünk, és Frank éppen idén lenne száz éves.
- Milyen benyomásai vannak koncertjei a közönségéről? Inkább azért mennek, hogy hallják énekelni Robert Davit, a színészt, vagy azért már tudják, hogy megéri látni és hallani is önt, ahogyan Sinatrát énekli?
- Nos, hadd mondjak valamit: én nem utánozom Sinatrát, és nem próbálom helyettesíteni sem! Igen, vannak ilyen előadók, de nem én. Sinatra, ne felejtse el, úgy próbált versenyezni Bing Crosby-val, hogy egyszerűen Bing Crosby akart lenni. De rájött, önmagának kell lennie. Ezért is érti jól Quincy Jones, amit csinálok. Ahhoz, hogy az ember erőteljesen hasson a közönségére, hitelesnek, egyedülállónak kell lennie. Nem sok énekes van manapság, akinek olyan változatos színészi karrierje lenne, mint nekem. Sinatra hihetetlen színész is volt, és azt az energiát vitte a zenébe is, az életét rakta bele egy-egy dalba. Ez az, ami minket összeköt. És még valami: Sinatrát és engem is mindig afféle "kemény fickóként" tartottak számon. (A "tough guy" kifejezést az amerikai szlengben többnyire rossz életű figurákra használják, Sinatra fiatalkori maffiakapcsolatairól ma is legendák szólnak - a szerk.) Nem sok énekesben van meg egyszerre a költészet, a romantika és a feszültség ilyen szintű kombinációja. Van persze néhány szkeptikus, mindig mondják, "nézd már, még egy éneklő színész", de ők nem igazán követték a kritikusok véleményét, amit rólam énekesként írtak. Szóval várható, hogy a színészért jönnek, de a kérdésre válaszolva, inkább mindkettő jellemző.
- 1977-ben, ahogy említette, közös filmje is készült Sinatrával. Milyen emlékei vannak az első találkozásukról, a közös munkáról?
- Attól a filmtől kezdve mi barátok lettünk. Jó pár csodálatos emlék fűz hozzá: onnantól, hogy tőle kaptam életem első Jack Daniels italát, azon keresztül, hogy ő választott ki engem abba a filmbe, egészen odáig, hogy mellettem volt, amikor édesanyám és fiatalabb nővérem elhunytak. Együtt beszéltük meg a James Bond-filmet, segített felkészülni a szerepre... De mi is a figurám neve A magányos ügynökben? Franz Sanchez - FS, mint Frank Sinatra. Muszáj eljönnie a showra, hogy hallja ezeket a sztorikat!
Robert Davi április 27-én lép fel a Papp László Sportarénában FORRÁS: ART ANZIX SZÍNHÁZ
- Tudható, hogy színészként rengeteget dolgozik, sok filmben láthatjuk. Az idén hat-hét mozi is kijöhet, amiben szerepel. Hogyan választ szerepet? Az ügynökei szállítják a forgatókönyveket, amelyekből választ, vagy ha tudomást szerez egy-egy készülő filmről, maga keresi a lehetőséget?
- Leginkább akkor keresem, ha érzek valamilyen kapcsolatot a karakterrel. Ha valami mélyen megfog a figurában, megindítja bennem, hogy el akarjak mondani valami fontosat. De van, hogy egyszerűen jó móka a dolog és jó benne lenni. Forgatókönyvek jönnek persze sok felől, sokféleképpen, ha van egy különleges film, amiben szívesen részt vennék, akkor megtalálom a módját, hogy ez meg is történjen.
- 2007-ben forgatta komédiáját, az Ütött-kopott hírnevet Chazz Palminterivel a szebb napokat látott énekesekről, akik a túlélés érdekében rablásra adják a fejüket. A kritika jól fogadta a filmet, amit írt és rendezett is. Nem rendezne újra szívesen?
- De, remélem sikerül is.
- Mennyire van ma nehéz dolga egy színésznek, ha rendezni akar?
- Ha a színész tudja, mit csinál, akkor nincs, bár nagyon sok munka, de valamit valamiért!
- Mennyire volt nehéz önnek?
- Imádtam! Fontos, hogy csupa jó emberrel vedd körbe magad.
- Ki tud kapcsolni, ha filmet néz, vagy inkább a belé fektetett munkát látja? Milyen filmeket néz szívesen?
- Én mindkettőt tudom. Amúgy mindig is rajongtam a külföldi filmekért, a film noir műfaját különösen szeretem.
- Mi a véleménye Hollywood képregényfilmes őrületéről? Mi lenne, ha önt is megkeresnék?
- Ó, néha szeretem a cukorkát, része a szórakoztatásnak. Azért, hogy exponáljam magam, illetve a pénzért, persze, miért ne.
- Mostanság elég erős sorozatok futnak, mi a véleménye a televíziózásról? Lenne kedve újra egy olyanhoz, mint a Pszichozsaru - Profiler volt?
- Mára tényleg nagyon igényes lett a televíziózás. De fontos tudni, hogy éppen a Pszichozsaru segített megnyitni az utat az olyan bűnügyi drámasorozatok előtt, amilyeneket ma is látni a tévében. Műfajteremtő volt. Az, és azok a show-k is, amiket kitaláltam ugyan, de mégsem sikerült őket megvalósítani. Volt ugyanis jó pár ötletem, amelyek a gyártásig nem jutottak el, pedig vannak mostani sorozatok, amelyekről tudom, hogy az én ötleteimen alapulnak. Mindig is előrelátó voltam egyébként, abban az értelemben is, hogy a nemzetközi televíziózás, a sorozatgyártás ma már az interneten, a közösségi médiában is történik. Annak idején, amikor a Pszichozsaru még javában futott - 1998-ról beszélünk! - , több nagyobb elképzeléssel megkerestem az NBC tévétársaság tulajdonosait, a General Electric fejeseit. Akkorra már a világ minden részén forgattam, ismerték a nevemet, saját sorozatom volt, tehát volt egy másfajta képem a világról, mint nekik. Az egyik sorozatot még Brad Pitt cégének is sikerült eladni, de végül a sors olykor teljesen mást akar, és ezen viszontagságok után tértem vissza arra az útra, amelyen úgy érzem, járnom kell - kommunikálni a dalokon keresztül.
- Sokan tartják önt a vászon egyik leghitelesebb kemény fickójának, de hogyan gondol ön erre az imidzsre?
- A legközelebb a zenéhez érzem magam, az énekléshez, ahhoz, hogy mindent beletegyek a zenémbe, ami én vagyok - ez a legfontosabb. Ez egyfajta misszió számomra. Olyan élményt adni az embereknek, amire emlékezni fognak és amit újra és újra a magukénak akarnak érezni.
- Steven Spielberg, Clint Eastwood, Marlon Brando - néhány a sok neves művész közül, akikkel volt alkalma dolgozni. Milyen emlékei vannak például az a ő munkamódszereikről?
- Á, egy egész könyv lenne erre válaszolni!
- Nehéz emberek?
- Egyikük sem az, mindegyikükkel remek tapasztalataim voltak. Nemrég egyébként éppen Bob Dylannel csináltunk videoklipet, lényegében egy kisfilmet film-noir stílusban az új lemezéhez, amin éppen Sinatra-dalokat fog énekelni. A dal címe The Night We Called It a Day.
- Van bármilyen Magyarországhoz fűződő élménye?
- Igen, a Veszélyes zóna forgatása során nyolc hetet töltöttem Budapesten, még 1995-ben, hihetetlen jól éreztem magam. Az emberek szívélyesek, barátságosak voltak, de a stáb és a színészek is ugyanúgy elsőosztályú partnerek. Jártam sok ottani klubban, láttam múzeumokat, templomokat, zsinagógákat is belülről, és még mindig megvan az az átmeneti kabátom, amit akkor vettem Magyarországon. Tudja, alig várom, hogy ehessek lángost! Az első dolog, amit szeretnék magamhoz venni a koncert után, az egy lángos és egy üveg Tokaji aszú!
- Rengeteg híres Sinatra-dal van. Mondana néhányat, amit biztosan elénekel? Melyik a kedvence?
- Annyi a nagyszerű dal - amelyet persze nem ő, hanem számos zseniális szerző írt -, és nagyon sok a kedvencem is, de lehetetlen csak egyet mondani. Hogy miket fogok énekelni? El kell jönnie, hogy megtudja, de amit biztosan mondhatok, nem fog csalódni.
