A Brüsszelbe látogató magyarok sok nevezetesség között választhatnak, így közülük kevesen jutnak el a BELvue múzeumba. Pedig a volt királyi palotában levő történelmi kiállítás nem csak azért érdekes, mert látványos és könnyen emészthető módon mutatja be az 1830-ban alapított kis ország történetét. Nekünk, magyaroknak is nagyon tanulságos látnunk, hogy a kívülről gazdagnak és békésnek látszó országban milyen kemény harcok, esetenként véres konfliktusok árán sikerült a mai etnikai, vallási és szociális békét kialakítani. Amely utóbbit egyébként – ahogy napjaink általános sztrájkjai és tömegtüntetései bizonyítják – csak úgy lehet fenntartani, ha a szakszervezetek folyamatosan harcra készen állnak a megszorításokra kész kormányok ellen.
A kiállítás eleven cáfolata annak a magyar közgondolkodásnak, mely szerint „könnyű nekik ott, Nyugaton”. A Benelux közösség néhány évtizede valóban három ország békés együttműködésének, a határok lebontásának a jelképe. De maga Belgium úgy született meg, hogy 1830-ban a brüsszeli forradalmárok több napos harcot vívtak a holland hadsereggel, és Hollandia véglegesen csak kilenc évvel később ismerte el a belőle kivált ország függetlenségét. Az egykori, a mostaninál jóval nagyobb Luxemburg területének közel felét pedig Belgiumhoz csatolták 1839-ben. A három ország sikeres együttműködéséhez az kellett, hogy túllépjenek a határokról és a történelmi múltról folytatott, örökös vitákon.
Az új államban az első éles konfliktus a katolikus egyház és a laikus (liberális) erők között tört ki az oktatás ellenőrzése felett. Az „iskolaháború” kisebb megszakításokkal azóta is tart. Az első állami iskolák már a tizenkilencedik század derekán megnyíltak, s hol a katolikusok, hol a laikusok aratnak az iskolaháborúban kisebb-nagyobb sikert. Az utóbbiak még az 1950-es években is elfogadtattak olyan törvényt, amely a papok jelentős részét eltiltotta az oktatástól. (Legutóbb néhány napja pedig az Alkotmánybíróság mondta ki, hogy a szülők nem kötelezhetők arra, hogy beírassák gyermeküket akár hittanra, akár laikus erkölcstanra.) Figyelemre méltó, hogy nemcsak az egyház, hanem a szabadgondolkodók is milyen keményen és következetesen harcolnak az iskoláért, minden egyes apró törvénymódosításért. Bár mostanában a muszlim fiatalok integrációja a belga társadalomba izgalmasabb kihívásnak látszik.
Belgiumban a holland ajkú flamandok mindig többségben voltak a franciául beszélő vallonokkal szemben, de ez utóbbiak hosszú ideig még a holland nyelv (vagy flamand tájnyelv) használatát is tiltották. A 185 éves belga történelemnek lényegében nem volt olyan pillanata, amikor valamilyen fronton ne ütközött volna össze a flamand és vallon érdek. Már 1912-ben elhangzott a híres mondás, mely szerint „nincsenek belgák”, csak flamandok és vallonok. Az ország azért maradt egyben (és szerintem nem is fog szétesni), mert a két etnikum képviselői nagyon keményen harcolnak az érdekeikért, és ugyanakkor nagyon bölcs kompromisszumokat is tudnak kötni egymással. De mindig „en garde” állnak, készen megvívni egymással minden vélt és valós sérelem esetén.
A vallási és etnikai küzdelmek mellett az 1880-as években erősödött fel a szocialista mozgalom. Ma sok magyar irigyli (és nem kevés használja is) a belga jóléti államot. Pedig a belga proletárok a szegénység és a jogfosztottság mélyéről kezdték meg azt, amit Belgiumban ma is bátran „osztályharcnak” neveznek. 1886-ban a hadsereg huszonnégy embert ölt meg egy vallon munkásfelkelés során, és még a huszadik század hatvanas éveiben is több esetben lőttek agyon munkásokat a kivezényelt kormányerők. De a munkások és a szakszervezeteik sem elégedtek meg udvarias petíciókkal és jelképes munkabeszüntetésekkel. Öklükkel és az egész országot megbénító sztrájkokkal egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon a mai szociális rendszer. Tavaly novemberben magam is beszámolhattam e hasábokon arról a százezres tömegtüntetésről, amelyet a szakszervezetek és a civil mozgalmak rendeztek Brüsszelben.
A több órás békés felvonulás és a rákövetkező országos sztrájk ismét megmutatta, hogy ha veszélybe kerülnek a szociális jogok, akkor a flamand és vallon munkavállalók képesek összefogni a jobboldali kormány ellen. A tüntetés azt a hamis állítást is megcáfolta, hogy csak a vallonok harcolnak az „ésszerűnek” mondott gazdasági megszorítások ellen. Az antwerpeni flamand dokkmunkások szocialista szakszervezetének tagjai igen erőszakos akcióval zárták le az amúgy békés felvonulást. Az erőszak nem szép dolog, és persze a megsebesült rendőrök is munkavállalók valamiképp. De a kormányon levők ismét megtanulhatták, hogy ahol vannak dokkmunkások és szocialista szakszervezetek, ott nem bölcs dolog ujjat húzni velük. Az emberek számunkra meglepő jóindulattal, de legalábbis türelemmel veszik tudomásul a sztrájkokat, a vasút, a tömegközlekedés leállását, az utak sok óráig tartó blokádját.
Megtanulták, amit nekünk, magyaroknak is hasznos lenne megtanulnunk. Erős baloldal, erős szakszervezetek, jogaikért keményen harcoló társadalmi csoportok és civil szervezetek nélkül nincs sem jólét, sem demokrácia.
