Igazság szerint, kezdetben nem szerette az oroszokat. Ha megkérdezik, csak nagyon prózai dolgokat tudott volna felhozni ellenük: lökdösődnek a metróban, borzasztóak a klozetjeik és büdös a kölnijük, de senki nem kérdezte, akkortájt ugyanis szeretni kellett őket. Lehet, persze, hogy éppen ezért idegenkedett tőlük. Azért kicsit mégis szerette őket, mert például mindig a csúf Protapopov-házaspárnak drukkolt jégtáncban a fess Kilius-Baumler-pár ellen és szinte falta a szovjet háborús regényeket. „Hivatalból” kétség nem merült fel az irántuk érzett háláját illetően, hiszen úgy tanították a szülei, hogy ők a mi felszabadítóink, mely tény családjuk kevésszámú axiomatikus igazsága egyikének számított, hiszen Elza aligha jött volna vissza Auschwitzból, ha nincsenek a szovjetek.
Nem tudná megmondani, mikor fordult a kocka. Az biztos, hogy amikor nem volt kötelező imádni őket, majd később, amikor kifejezett sikké vált utálatuk, addigra ő már régóta elkötelezett oroszbarát volt. Érdekes, hogy a rendszert eleinte vakon tisztelte és nagyra tartotta, még az amerikaiak Holdra szállását sem nézte élőben a tévében, annyira el volt telve a szovjeteknek az űr meghódítása terén elért diadalaival. Valami érdekes fordított arányosság, de nevezhetnénk belső megvilágosodási folyamatnak is, állt be az idők során gondolkodásában: amilyen mértékben döbbent rá fokozatosan a szovjet szisztéma ellentmondásaira, visszásságaira s a legvégén bűneire, úgy kerültek egyre közelebb hozzá az egyes emberek. Amiben nincs semmi meglepő, hiszen az ember nem egy rendszerrel, hanem egy másik emberrel barátkozik.
Könnyű volt huszonévesen barátkozni. Ők is farmerban jártak, ugyanazt a zenét hallgatták, a fiúknak ott is hosszú volt a hajuk. A nagy loboncos Igorból nem sokkal később apa lett és, jobb híján, párttörténet tanár, majd sokat kucorogtak együtt a szűk kis konyhájukban. A magyar fiú hordta az orosz „ezüstkor” irodalmát és a gyereknek a rugdalózókat, mindent, amihez a Szovjetunióban nem lehetett hozzájutni, cserébe karácsonyfadíszeket kapott, gyönyörű ezüstgömböket, amelyek évtizedekig csüngtek Hirschék fenyőfáján. Beengedték otthonukba, a „mi emberünk” lett, ahogy azon a tájon nevezik az igaz barátot. Ekkor már sokat megértett a két nép közötti szokások, életfeltételek közötti különbségekből, nagyon idegesítette például, hogy a zebrán, még a zöldnél is, a járműveknek volt előnyük, mondta is Igornak, hogy ez az erőszak kultusza miatt lehet így, amit ő ugyan nem értett, de visszarántotta a tömegbe hajtó autók elől. Ánya kitartóan kosztoltatta az éhes kollégista aspiránst, aki családtaggá vált észrevétlenül és kimondatlanul. Olyan baráttá, akivel az ifjú férj gond nélkül egyedül merte hagyni asszonykáját, ami a legnagyobb bizalom jele lehetett részéről.
Hirsch Jenő addigra rég „kiszeretett” a szovjet rendszerből, ezért nem okozott semmiféle törést benne, hogy az egyszer csak, a külső szemlélő számára váratlanul, kimúlt magától. Már évek óta nem járt a Szovjetunióban és a helyébe lépő veszternizált katyvaszra sem volt kíváncsi. Paródiának látta az egészet, ami sokba került az orosz embereknek, de Igor például örült a rájuk szakadó nagy szabadságnak. Egy évtized telt el, eleinte leveleztek, néha megcsörrent a telefon is, aztán szép lassan mindez elmaradt. Volt tennivalójuk elég az új világban, ne kárhoztassuk őket ezért. Hirsch Jenő mindenesetre nem érzett lelkifurdalást, mert egyébként életének abban a szakaszában még elkötelezettebben fordult az oroszok felé. Ez szinte már civil kurázsinak számított akkoriban hazájában, és ő úgy érezte, megengedheti ezt a luxust magának.
Amikor tehát 22 évvel első ottjárta után visszatért, nem ugyanabba a városba érkezett. Már Pétervárnak hívták, a boltokban minden kapható volt annak, aki meg tudta fizetni. Ám a régi emberek megmaradtak, találkozott is rendben mindegyikükkel. Csak Igorral nem. Valami kiszállásra kellett mennie, síelésre alkalmas vidékre, és egy jó kis szlalomozást a világért ki nem hagyott volna. Ezt Ányától tudta meg, aki minden különösebb érzelemnyilvánítás nélkül közölte azt is, hogy időközben elváltak. A férjének van új felesége, megmaradt a régi állása az obskúrus főiskolai tanszéken, amelyet persze már nem SZKP-történetinek hívnak. Ő a nagy egyetem egyik intézetét vezeti és gyakran jár külföldre, leginkább az Amerikába férjhez ment nagyobbik lányához, unokáihoz. Szavaiból nem érződött keserűség, inkább mintha valami nagy tehertől szabadult volna. Valójában az orosz nő sorsától, így mondta, egyszerűen elege lett abból, hogy mos, főz, takarít, helytáll a munkahelyén, nemzetközi hírű szakember, a férfi pedig, akivel leélt egy negyedszázadot, játssza az elvetélt zsenit, permanens önsajnálatában inkább nyúl a vodkához, mint hozzá, és főállásban a szebb jövőről álmodozik.
Ányával azóta is tartja a kapcsolatot, de Igorral sose találkozott később. A dolgok nem véletlenül történnek. Lehet, hogy tévedésből, de Hirsch Jenő mégis miatta szerette meg az orosz embereket.
