Két perc hiányzott ahhoz, hogy ma az Újpesti Dózsától és a magyar labdarúgás hírnevének a dicsőítésétől legyen hangos a futballvilág. Mégis: McGhee sorsdöntő, második gólja előtt, teljesen őrizetlenül maradt a kapunk előtt, noha már felhívta magára a figyelmet — ha addig nem tudtuk volna róla, hogy gólkirály! — az első góljával. De ez sem volt elég, mert ő mindezek után harmadszor is gólt lőhetett nekünk ...
Taktikai hibáról vagy fegyelmezetlenségről van-e szó, azt a legjobban az újpestiek tudják, s talán okulnak is belőle. De az tény, hogy akár utasításba kapták a szoros emberfogást, a szigorú fedezést, akár saját magukra, futballvénájukra voltak hagyatva — tudniuk kellett volna, hogy a 88. percben az ellenfél még a 16-os közelébe sem juthat. Semmi nem drága ekkor már a siker megőrzése érdekében!
A spanyolországi világbajnokság óta egyre az a kesergés járja, hogy már „csak" 16 perc hiányzott a belgák ellen a magyar válogatott csoportelsőségéhez, amivel a világ legjobb 12 csapata közé került volna nemzeti tizenegyünk. De durva hibák sorozatát vétették a játékosok, nem voltak tisztában a profi labdarúgásban oly sokszor irigyelt céltudatosság idevonatkozó farkasszabályával: vagy a labda vagy a baba! A belgáknak akkor már a kapunk közelébe sem lett volna szabad eljutniuk. De a mieink finomkodtak, vagy talán nem tudták?!
Most vajon mit mondanak majd? Hogy nem emlékeztek az elchei példára? Hogyan nem sikerült megállítani — bármilyen áron is! — a skót rohamokat, amikor már szinte a miénk volt a végső siker? De ezen túlmenően: miért nem tudtak a 120 perc alatt egyszer tisztességesen kapura lőni? Miért a 120. percben látott vetődéses védés volt a gólszerzésre hivatott Kiss Sándor egyetlen jó mozdulata? És így kérdezhetnénk még néhány játékostól, aki messze várakozáson alul szerepelt: miért nem tudta megismételni újpesti jó játékát, amikor az eredmény alakulása is kedvezett reményeinknek? Miért nem okultak a múltból?
Feltehetően azért, mert a magyar csapatokból hiányzik az a vezéregyéniség, aki kritikus pillanatokban meghatározná a közvetlen tennivalókat, nyugtatná vagy irányítaná a játékosokat a pályán. Akkor egészen biztosan az argentínai világbajnokság csúf emléke sem elevenedett volna fel Aberdeenben, ahol az utolsó percekig hősiesen és sportszerűen küzdő magyar csapat egyik tagja az egész futballvilág szeme láttára vesztette el a fejét is, és szégyent hozott hírnevünkre. Mert Szendrei 200 perces ragyogó teljesítményét rontotta le egyetlen pillanat alatt.
Az újpestiek szereplésének értékét azonban mégsem a sárga és piros lapok minősítik, hanem az eredmények, az a drámai küzdelem, amelyre esélytelenként is rákényszerítette a KEK- és Szuper Kupa-győztes skót csapatot. S ennek a fényét tulajdonképpen a végső kétségbeesésből fakadó — de nem menthető! — fegyelmezetlenségek és szabálytalanságok sem homályosíthatják el.
A ma délben Zürichben sorra kerülő elődöntő-sorsoláson tehát, sajnos, már nem vagyunk érdekelve. De azért ez a másfél órás ceremónia tartogat néhány érdekességet, és a továbbjutott 4 angol, 2 skót, 2 olasz és 1—1 román, portugál, jugoszláv és belga együttesnek nem kevés további izgalmat is. S ez utóbbit nem irigyeljük, annál kevésbé, mert — elegünk volt belőle!
Népszava 1984. március 23.