Mi indokolja, hogy ez a kicsi, „lángoktól ölelt” ország a jelenlegi megroppant világrendben oly különös figyelmet kapjon? Milyen történelmi és politikai okok hívták és tartják életben Izraelt? A választ a történelmi, a kulturális és nagyhatalmi tényezők folyamatosan változásában találhatjuk meg.
Kérdések és válaszok
Első választ a zsidó nép igen erős „kollektív” és „kulturális emlékezet” adja meg, s az ezzel szoros kapcsolatban álló „kollektív tudatalattira” épül. Azaz a zsidó népen belül munkáló, az identitást erősítő tényezők játszanak fontos szerepet, amelyek egy adott politikai helyzetben cselekvésként is megjelennek. A másik, a külső, a zsidókat be- vagy be nem fogadó környezet. Leginkább Európa és a zsidó nép viszonyának hosszú múltra visszatekintő konfliktusáról van szó, hiszen Európa országai - vagy még inkább társadalmai -, más népekkel ellentétben, a zsidókat se nem asszimilálta, se nem integrálta, hanem végül is kitaszította magából. Ettől részben függetlenül munkál egy másik külső hatás: a nagyhatalmi, nagybirodalmi érdekszférák folyamatos ütközései nyitottak alkalmat a 20. században, hogy a zsidók és Európa holokausztban tetőző viszonya Izrael Állam megalakulásával - egy más kontinensen és egy más kontextusban - folytatódhasson. Ez a folyamat rántotta magával az arab világ zsidóságának, az európaiénál is nagyobb hányadát a század hatvanas éveiben.
E tényezők tették lehetővé, hogy a zsidók "betegyék a lábukat" Palesztinába az első világháború nagy- és középbirodalmakat maga alá temető kaotikus forgatagában, majd a második világháború végén megvessék ott a lábukat. Tehát két, egymást feltételező körülmény együtthatása teremtette meg a mai Izraelt: a belső akarat és a világpolitikai fordulatok szerencsés csillagzata. S persze a csillagállás kihasználása. A zsidó „kulturális emlékezet” – a vallás, a nyelv, s más, az identitásból felszabaduló energia – nem transzponálódhatott volna át állami "létezésbe", ha ez nem szolgálja a nagyhatalmak aktuális érdekekeit. Ez a feltételrendszer nemcsak a megalakulásra, hanem a túlélés esélyeire is érvényes.
Ezért, ha Izraelről beszélünk, akkor a világ helyzetétől beszélünk. A kérdés ma az, hogy a kétezer évvel ezelőtti kurta, 134 éves, zsidó állami létezése, megismételhető-e? Úgy is fogalmazhatunk, ma, amikor az 1948-ban alapított új zsidó állami létezés az ókorihoz képest még a felénél sem jár, a zsidó állam létezése bebetonozható-e a mai világ konszenzusába és kulturális emlékezetébe? Erre az Ó- és Újtestamentum nem kevésszer reprodukált és olvasott, sőt, aligha vitathatóan kanonizált szövegei nem adnak választ. A világ, ahogy ezt minden magyar a bőrén is tapasztalhatta, csak nagy katasztrófák árán fogad el új állami alakzatokat vagy államok határainak a megváltoztatását.
A kelet-európai bársonyos forradalmak, majd az európai úgynevezett "új antiszemitizmus" révén a szemünk előtt közel a duplájára növekvő lakosú Izraelnek, s a még ugyanennyi, a világban szétszórt zsidónak milyen esélyei lehetnek a fennmaradásra? Van-e erre esély olyan népes államok szövetsége, akaratával, súlyával, befolyásával szemben, amelyek a saját felemelkedésük, boldogulásuk akadályát éppen Izrael és a zsidók létezésében látják?
Minden téveszme hord nem kevés igaz vagy valós elemet magában – éppen ettől hitelesek, s találnak tömeges követőkre. Hiszen tény: a zsidók állami keretek közötti létezése nagyhatalmi érdekviszonyok bonyolult status quójától vagy konfliktusaitól függ. S az is tény, hogy a zsidók (noha ebben minden más emberfiával megegyeznek) élni szeretnének. E két elemet nem könnyű szétbogozni és értelmezni. Csak az látszik bizonyosnak – lehet, ez partikuláris zsidó szempont –, hogy az ókori Izrael példájával szemben a mai Izrael elpusztulása esetén a zsidók nem bírnak ki újabb 2000 évet, de még egy évszázadot sem egy esetlegesen újra prolongált diaszpóra-létezésben. Noha Izrael 67 évének története még nem nyújt történelmi távlatot, de ha a kurta közelmúlt történetét rákopírozzuk az ezt megelőző 2000 év elbeszélésére – e szomorú távlatot könnyen kinyerhetjük belőle.
A világ két pólusa között
Négy évvel ezelőtt is hasonló kérdések felett szorongtam a Két elbeszélés határán című írásomban. (Múlt és Jövő, 2011/2.) Minden újraolvasás igazi újdonsággal jár, mert lapjain az „eltűnt idő” elmozdulásai érhetők tetten, s alkalmat nyújt megérteni az idő lepergésének tendenciáit. Ma újraolvasva „jeruzsálemi töprengéseimet” (ez volt írásom alcíme) lemérhettem, hogy a világ mágikus pontja, és kultúrájának egyik bölcsője, a Közel-Kelet, milyen roppant változáson esett át e történelmi léptékkel számított perc-idő alatt. Nem tört ki egy nagy, regionális háború, amelynek bekövetkeztét az „arab tavasz” vészjósló tüzeinek fényében sejtettem. Bár a szíriai polgárháború felfogható annak – emberélet-veszteségeit és pusztításait tekintve, s ha azt nézzük, hogy hány állam érintett benne így vagy úgy, akkor felfogható regionális háborúnak, sőt, még a világ nagy régiói látványos összeszikrázásának is. Noha ettől 2012-ben Barack Obama visszatáncolt, Oroszország elszánt nemtetszése okán.
Egy nagyobb háború fenyegetése, mint növekvő sötét árnyék, továbbra is jelen van, s lehet, hogy ezt csak az ukrajnai események késleltetik.
Azonban az elmúlt négy évre visszatekintve még rosszabb fordulat következett be. Lehet, paradoxonnak tűnik, hogy egy több ezer, vagy több tízezer, halottal járó „hagyományos” konfrontációt felülmúlhatja néhány tucat ember halála, noha a 2014 nyarán az 50 napos gázai háború nyújtott apokaliptikus élményt mindkét oldalról bőven. Ugyanis a 21. században a lefejezés, a keresztre feszítés, az élve elégetés már nem országok, netán vallások, közötti konfliktusát érzékíti meg, hanem az emberi nem állapotát. Az emberiség történelmét minősíti – azzal a nagy „vívmánnyal”, hogy ezek az ó- és középkort idéző, vagy annak a kegyetlenségét is lepipáló, tettek a digitális technika révén egy perc alatt az emberiség „közkincsévé” válnak.
Mégpedig nem egyértelműen taszító, hanem sokszor vonzó példákká. Az eszement bűncselekmények sorozat-jelensége sajnos nem számíthatók a kriminológiára, pszichiátriára tartozó perverzitásnak, mert lemérhetően szignifikáns tömegeket mozgatnak, sőt: rekrutálnak, szerte a világban. Jelesül Európában, amelynek alig van országa, amely "ne küldene" az Iszlám Állam hadseregébe önkénteseket. A legfrissebb USA kongresszusi felmérés szerint az Iszlám Állam és más szélsőségesen iszlamista szervezetek keretein belül 20 000 külföldi harcol, s ebből 3400 a nyugati országokból. A különböző európai államokban szocializálódott másod-, harmadgenerációs egykori bevándoroltak – de akár ezer vagy ezerötszáz éve bevándoroltak gyermekei is beállnak a soraikba. Hiszen minden ember valahonnan bevándorolt – s csak önkényes és részrehajló meghatározás kérdése, kit tekintünk őslakosnak, s kit „gyütt-ment”-nek.
Ezért a legközelebbi közelmúlt fordulatának lényege abban rejlik, hogy a világban érlelődő s rendre a Közel-Kelet vulkanikus területén kirobbanó feszültségek nem egy hagyományos háborúban, s az azt követő rendezésben, újraépítés-ciklikus mozzanataiban könnyebbülnek meg egy időre, s talán tolódnak el kevésbé konfliktusos megoldások irányba, hanem épp ellenkezőleg: nem törnek ki – és a robbanással fenyegető feszültségek a nyílt konfrontáció híján belül roncsolják szét, korrodálják az európai, s vele az emberi, civilizációt. Erre nem azért mutathattam rá négy évvel ezelőtt, mert akkor e sokkoló jelenségek nem léteztek, vagy kevésbé kerültek reflektorfénybe, hanem azért, mert egy meghatározott paradigmarendszeren keresztül próbáltam leírni a mai Izrael helyzetét. Létezését a világ hatalmi pólusainak az ütközőpontján való elhelyezkedésében láttam és vizsgáltam meg.
Bizonyos hagyományok végzetesen ismétlődnek: mert már az ókorban is ennek a fátumnak a dialektikája írta Izrael, mint állam, sorsát és sorstalanságát: „3000 éves távlatból rendre ezen a ponton akaszkodnak egymásnak a földrészeket egyesítő szuperhatalmak és kultúráik. (Babilónia, Egyiptom, Nagy Sándor hellén-görög birodalma, Perzsa Birodalom, Római Birodalom, Arab és Oszmán Birodalom, majd a brit gyarmatbirodalom, s végül a Szovjetunió és az USA)” – írtam.
Elbeszélésemet abban a szereposztásba helyeztem el, hogy a hagyományosan két nagyhatalom erőterében létező világ egyik pólusa - a Szovjetunió -, felbomlott, s e két nagy pólus határán helyezkedett el Izrael, mint az egyik nagy pólus, az USA által összefogott nyugati (euroatlanti) világ előőrse. Azt a drámai helyzetet igyekeztem kibontani, hogy a két pólus status quója megszűntével melyik hatalom töltheti be a megürült helyet – és ebben a pólus-vákuumban hogyan változik Izrael sorsa?
Lefejezés, elégetés...
Volt egy pillanat, amikor felmerült, hogy a Szovjetunió, mint világ-pólus megszűnésével keletkezet vákuumot az arab államok egy szövetsége, egyfajta kora középkori Kalifátus reinkarnálódása tölthetné be. A Szaddam Huszein vezette Irak tört a "nagy egyesítő" szerepére, vagy még korábban a Nasszer vezette Egyiptom. Ezekben a mozdulatokban erősödött fel Izrael elpusztításának rapid szükségessége. Nemcsak egy fontos stratégiai pont, s nemcsak a másik pólus, az euroatlanti világ előörsének az elfoglalása miatt vált volna kardinálissá, hanem hatalomra konvertálható erkölcsi nyeresége okán is. Egy Izraellel szemben győztes arab állam vagy vezetője egyesíthette volna az arab nép erőit, amelyek azután visszaállíthatják az egykori arab birodalom nagyhatalmi pozícióját. Amely a milliárdos népesség, a roppant, kontinensnyi terület s az ott rejlő természeti erőforrások miatt megilleti az arabságot. (Ezt az argumentációt ugyan nem arab, de muszlim, tehát vallásivá változott tartalommal, ma Irán viszi tovább.)
A cikk a következő oldalon folytatódik!