„Merjünk álmodni” c. cikkében helyesen mutat rá Szunyogh Szabolcs azoknak a korlátoltságára, akik a nőknek vitatják a jogát, hogy az őket érintő kérdésekben dönthessenek, a vak komondorokat feleségük inzultálásával megvádoló közéleti személyek hazugságára, a vasárnapi munkavállalást elítélők álszentségére, mert nem hajlandók elismerni, hogy még ha van is biológiai különbség a két nem között, nő és férfi emberi joga azonos, következésképpen döntési képesség, illetve a döntési jog tekintetében egyenértékűek. Van azonban egy olyan eset – sajnos nem is ritkán - amikor maguk a nők nyilatkoznak elfogadhatatlan módon. Mindig bosszankodom, ha azt hallom egy nő szájából, hogy „nem dolgozom, otthon vagyok...”. Mert a társadalomnak el kell ismernie annak a munkának is az értékét, amit a nő otthonában kifejt. Az ilyen és hasonló mondatokat hallva eszembe jut az, amit Golda Meir egykori nagyszerű izraeli miniszterelnök önéletírásában olvastam, aki izraeli életét szentföldi bevándorlóként egy kibucban kezdte. Írja, hogy havonta változott a munkafeladat, a nők közül sokan kerülni akarták a konyhai munkát, mondván az nem kielégítő. A későbbi politikus bölcsen azt kérdezte ilyenkor: talán nem tartják fontosnak családjuk- házastársuk, szerelmük- ellátását, megfelelő életkörülményeik biztosítását?
