Nem véletlenül szabta az integráció feltételéül az Európai Unió a szomszédsági kapcsolatok rendezését a csatlakozni vágyó közép-kelet-európai volt szocialista országok számára. A régió államai között annyi történelmi, etnikai feszültség halmozódott fel a 20 század folyamán, hogy Brüsszelből nézve valóban puskaporos hordónak számított térségünk. A rendezés azonban némi túlzással „emberfeletti” erőfeszítéseket igényelt ezen országok politikai elitjétől, mert frusztrációkkal, érzelmekkel és indulatokkal kellett szembeszállniuk. De megtették.
A kilencvenes években a magyar kormányzat is sorra írta alá szomszédaival az alapszerződéseket, amelyeket bizony nehezen fogadott el mind a politika egy része, mind a lakosság. Ezek az alapszerződések a magyarság számára gyakorlatilag a Nagy-Magyarországról dédelgetett álmokról való lemondást jelentették, hiszen a második világháború utáni rendezés során kialakult, de a magyar köztudatban mégis csak trianoninak nevezett határok szentesítését jelentette. Az első alapszerződést, a magyar-ukránt még 1991 végén aláírták, de törvénybe iktatása csúszott, többek között szimbolikus ereje miatt. A véglegesítésre csak 1993 májusában került sor, a heves ellenállást az a mondat váltotta ki miszerint „A Felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs, és nem is lesz területi követelésük”. Ez a szerződés gyakorlatilag semmi újat nem hozott, hiszen Magyarország már több nemzetközi dokumentumban kötelezte el magát a határok megváltoztathatatlansága mellett, mégis óriási vihart kavart, és az MDF szakadásához vezetett. Csurkáék értelmezésben ezzel ugyanis a magyar kormány jelképesen is lemondott a diktátumként értelmezett trianoni békeszerződés felülvizsgálatáról egy olyan pillanatban, amikor az európai határok épp változóban voltak - Németország újraegyesült, szétesett a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia.
A magyar-román alapszerződés aláírására 1996-ban került sor a Horn-kormány idején. Bár az Antall-kormány megtörte a jeget, az kétségtelen volt, hogy a magyar-román viszony rendezése lesz a legkeményebb dió a magyar közgondolkodás Erdély centrikussága miatt. (Gondoljunk csak arra, hogy a két világháború közötti revansista szólamok és propaganda nóták is gyakorlatilag csak Erdély visszaszerzéséről szóltak – „Erdélyt vissza, mindent vissza!”) Román részről is ugyanolyan mélyek, csak más irányúak a sérelmek és félelmek, a román politikának sem volt sokkal könnyebb dolga, mert Bukarestnek az alapszerződés aláírása és európai integrációs álmai megvalósításának érdekében a lakosság nagy része által elutasított engedményeket kellett tennie a romániai magyarság és az RMDSZ irányába.
Az alapszerződés aláírása után azonban fokozatosan épült fel az új államközi kapcsolat, a kétezres évek közepére pedig egyenesen példaértékűvé vált. A Medgyessy-Nastase kabinetek idején lett stratégiai a partnerség, majd 2005-ben, az első Gyurcsány-kormány idején került sor az első közös kormányülésre, az alapszerződés által előírt vegyesbizottságok – köztük a kényesebb nemzetiségi problémák kezelésére létrehozott kisebbségi is – menetrendszerűen működtek, a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok rohamléptekben fejlődtek, annak ellenére, hogy a sztereotípiák és előítéletek a felszín alatt azért megmaradtak.
A kolozsvári székhelyű, interetnikus viszonyok kutatására szakosodott intézet, az IRES évente végez olyan felmérést, amelyben az együttélő népekről és a szomszédos országokról kialakult képet vizsgálja. Eszerint a románok nem viszonyulnak ellenségesen az erdélyi magyarokhoz, de rendre Magyarországot vagy Oroszországot tartják Románia legfőbb ellenségnek, e két országról a legnegatívabb a kép. Magyarországon nem találkoztunk ilyen típusú felméréssel, de enélkül is megelőlegezhető, hogy hasonló a viszonyulás Romániával szemben. És ez akár természetesnek is mondható, semmiképpen sem tekinthető magyar vagy román sajátosságnak, fellelhető bizonyos mértékben minden olyan nép köztudatában, amely valamilyen történelmi-területi sérelmet hordoz.
Mindezek figyelembe vételével tekinthető történelmi teljesítménynek a magyar-román államközi kapcsolat rendezése, ezért is érdekes, hogy miért épp most következett be az újabb törés, amikor mindkét ország már az Európai Unió és a NATO tagja. Kisebb diplomáciai feszültségek korábban is adódtak, de a második Orbán-kormány idején, 2010-től kezdődött a visszaesés, mára pedig egészen fagyossá vált ez a reláció, annak ellenére, hogy a gazdasági kapcsolatok kiválóan működnek. Legmagasabb szintű – államfői, kormányfői – hivatalos találkozók elmaradtak, az uniós fórumokon való megbeszélésekre korlátozódtak. Mindez elsősorban azért fontos, mert az ukrán válság kapcsán újra kiéleződtek Európában a félelmek a kisebbségi kérdés és a szomszédsági viszonyokban tapasztalt feszültségek kapcsán, és egy élesedő magyar-román feszültség tovább rontaná Magyarország helyzetét. Tulajdonképpen a Romániáét is, de mivel az Oroszországgal ápolt jó viszony miatt most inkább Budapest a fekete bárány Európában, félő, hogy ez inkább csak Magyarországra hat ki negatívan.
Az okok nem egyértelműek és semmiképpen sem magyarázhatók sem azzal, hogy Bukarestben szocialista kormány van hatalmon, sem a romániai magyarság helyzetével. Szlovákiában is Robert Fico és a szocialista Smer kormányoz, mégis Orbán Viktor és Fico jó kapcsolatot ápol, amint azt az elhíresült közös pálinkázás és a focimeccsen való szurkolásról készült felvételek is bizonyítják. A felvidéki magyarság helyzete nem jobb a romániai magyarokénál, Szlovákiában változatlanul hatályban van mind a jogfosztó nyelvtörvény, mind az állampolgársági törvény, amelynek következtében elveszítik szlovák állampolgárságukat azok, akik más állampolgárságért folyamodnak. Orbán Viktor a magyar nagykövetek rendkívüli eligazításán nemrég úgy vélekedett, hogy a területi autonómia ugyan megilleti a felvidéki magyarokat is, ám jelenleg a két szomszéd ország gazdasági kapcsolatai még ennél is fontosabbak, ezért a szlovák érzékenység miatt nevezzék inkább regionális önkormányzatiságnak az autonómiát. Vagyis a nemzet miniszterelnöke olyan szimbolikus kéréstől táncolt vissza, amely a magyar-román kapcsolatban a viszály egyik forrásának számít.
2010 után kezdetben a magyar-román államközi viszonyt román szempontból olyan incidensek mérgesítették el, mint a Nyírő temetés kísérlete, a magyar kormánytagok megjelenése Tőkés Lászlóék kampányrendezvényein, Kövér László házelnök erdélyi körútja Szász Jenő pártja kampányának keretében, a székely zászló kitűzése a magyar parlamentre és több magyarországi polgármesteri hivatal homlokzatára, illetve magyar politikusok erdélyi nyári táborokban elhangzott, a székelyföldi területi autonómiát támogató beszédei. A magyar fél az autonómia kérdésben tanúsított román álláspont, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozata létrehozásának akadályozása miatt emelt többször kifogást. Az utóbbi időben, a Fidesz-RMDSZ viszony javulásával, Tőkésék háttérbe szorításával ugyan elmaradtak a magyar kormánytagok kampányrészvételei, de a fagyos viszony ezután sem lett barátságosabb. Orbán Viktor és Szíjjártó Péter egyaránt beszélt arról, hogy a magyar-román viszony nem nevezhető jónak. Szíjjártó azt is elmondta, hogy vannak nyitott kérdések ebben a relációban, a román fél által sürgetett kisebbségi vegyesbizottság jegyzőkönyvének véglegesítésére valamint a külügyminiszteri találkozóra egyelőre azért nem került sor, mert a román fél teljesíthetetlen feltételeket támaszt. Ezért kérdeztük meg mindkét minisztériumot, melyek azok a konkrét tényezők, amelyek befagyasztották a magyar-román stratégiai partnerséget?
A magyar külügyminisztérium válasza szerint azonban ez a reláció működik. „Magyarország és Románia stratégiai partnersége történelmi és földrajzi okoknál fogva is adott. A magyar-román kapcsolatrendszerben folyamatosan zajlanak a magas szintű tárgyalások és találkozók. 2012-ben Budapesten, 2013-ban Bukarestben volt külügyminiszteri találkozó. 2014. október 20-án Luxembourgban találkozott Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Titus Corlăţean külügyminiszterrel, és legutóbb 2014. december 4-én Bázelben tárgyalt Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Bogdan Aurescu külügyminiszterrel. A külügyminiszteri találkozókon kívül az elmúlt negyedévben folyamatos egyeztetések folytak a kisebbségi vegyesbizottság révén, helyettes államtitkári és több külügyi főosztályvezetői találkozóra is sor került. 2014-ben ülésezett a Magyar-Román Gazdasági Vegyesbizottság is. A két ország gazdasági kapcsolatairól el kell mondani, hogy Románia 2014-ben a 8. legfontosabb kereskedelmi partnerünk volt, részaránya a teljes magyar áruforgalomban 4,4 százalék. Az exportban a 3. (5,4 százalékos részesedéssel), míg az importban a 11. pozíciót (3,2 százalékos részesedéssel) foglalta el a 2014-ben.”– válaszolta a magyar szaktárca.
Arra a kérdésre, hogy melyek azok a teljesíthetetlen feltételek, amelyeket Bukarest e kétoldali kapcsolat működéséhez elengedhetetlennek tart, de Budapest számára elfogadhatatlanok, tulajdonképpen nem kaptunk választ. A külügy szerint ugyanis „Partnerországok nem szabnak feltételeket egymásnak. Felelősségteljes, átfogó kétoldalú megbeszélések és konzultációk folyamatosan zajlanak a két ország között”. Annyi azonban kiderült, hogy a közeljövőben sem várható sem közös kormányülés, sem államfői, kormányfői szintű találkozó, mert erre vonatkozó kérdésünkre, a külügyminisztérium azt válaszolta, hogy „a különböző szintű konzultációk a két ország között folyamatosak, rendszeresen kerül sor magas szintű találkozókra Brüsszelben”.
