Ismerjük a mesét: Mátyás király álruhában betér egy fukar gazda portájára. Enni kér, nem kap. Sebaj – mondja – főzök én kőből olyan levest, hogy hét nyelven beszél. Fukarék megörülnek, hozzák a követ. A király megmossa, elkezdi főzni. Puhul már – mondja – csak egy kis kolbász kellene hozzá. Aztán fokról-fokra sorolja a „kiegészítőket”: egy kis szalonnát, hagymát, káposztát. Végül olyan káposztaleves lesz a kőből, hogy mindenki megnyalhatja utána a tíz ujját. Mostanában sok szó esik a politikai „elit” vagyongyarapodásáról. Urizálnak – méltatlankodik kenyéradójuk, az állampolgár. Többnyire igaza is van, ám a mese tanulságait hiba volna figyelmen kívül hagyni. Ezek szerint lehetséges, hogy a luxuskellékek csupán kiegészítők. Nélkülük egy-egy vezető politikus nem tartja magát eléggé kiválónak. Mondhatni, érzi, hogy a kőhöz sok minden kell még, hogy leves legyen belőle: földbirtok, luxuslakás, vadásztársaság, házi stadion. Tényleg: képzeljük el nagyjainkat utcán tanyázva, koldusnak öltözve. Mit gondolnak, átütne a rongyokon a nagy egyéniség?
