Az utcai elsötétítés, fekete papírral beragasztott otthoni ablakok, műrostos ruhák és cipők, élelmiszer jegyrendszer, légiriadók, a felnőtt férfiakra leselkedő katonai SAS behívó (Siess Adolf Sürget) és még egyebek bőven voltak. És hogy másra is emlékezzek. „Csak egy nap a világ” énekelte Rácz Vali az akkori idők híres slágerét. Rendszeres műsorszám volt a rádióban a fronton harcolóknak sugárzott kívánság hangverseny. Gyakori volt a katonazene, zengett az induló: ”Horthy Miklós katonája vagyok…”
Nyemeci, nyemecki!
A Bródy Sándor utcában a Magyar Rádió közelében lévő épületben 1944 december végén „pincelakókká” váltunk. Nem csak a gyakori légi riadó zavart le a harmadik emeletről a mélybe, hanem a front, a szovjet katonák közeledte is. A téli tüzelőre, brikettre terített alkalmi fekhely volt az ágyunk, és petróleumlámpa világított. Ilyen ”otthoni” körülményeket teremtett, a nagy magyar ábránd jegyében vívott értelmetlen háború. Alig vártuk a befejezését. Mindenki tudta hogy 1941-ben nem az oroszok üzentek hadat nekünk, hanem fordítva történt. A szovjet katonák ellenségként érkeztek hozzánk Németország utolsó csatlósához.
„Nyemecki, nyemecki” - hangzott 1945 január derekán egyik este a kiáltás, német katonákat kerestek a berobbanó oroszok. Az órazabrálás után síri csend következett. A házak légópincéjéből átjáró vezetett az egyik épületből a másikba. Vagy ezen keresztül, vagy az utcáról érkeztek a kéretlen vendégek. Oroszul beszélő lakótársunk tolmácsolta a tudnivalókat. Többek között azt: egyelőre ne menjünk sehova.
Fel kellett készülni az ostromot követő életre, így különösen óvakodni kellett a világos zöld parolit viselő, malenkij robotra invitáló katonáktól. A szabadba először kimerészkedve a Szenkirályi utcában a Stühmer csokoládégyár előtt nagy sürgés-forgásra figyeltünk fel a bátyámmal. „Önkiszolgálók” hordták ki az épületből az élelmiszer hiány idején kincsnek számító cukrot.
Különös érettségi
A harcok befejeztével egyre jobban magához tért a város, egyre inkább hiányzott az iskola. Több mint fél év elteltével végre beléphettem a Reáltanoda utcai épületbe, amely magán viselte a harcok nyomait. Aztán elérkezett 1945 június 9. az érettségi napja, a diákélet fontos eseménye. Eredetileg délelőttre írták ki a vizsgát, de délutánra halasztották. A névsorban előttem lévő osztálytársam a feleléséről kiérve megsúgta, hogy Csokonait látta a nevem mellett a listán. Közel laktam, hazamentem, s a Remekírók sorozatból gazdagodtam.
Osztálytársam meglátása nem volt „alaptalan”. A költőről azt is megemlítettem, hogy az olasz pásztordalok mintájára írta verseit. A vizsgaelnök csodálkozott. Elmondta: magyar szakos tanár létére nem tudott erről, nem gondolta hogy ezen a vizsgán ő is tanulni fog. Elmosolyodott, s jelest adott. A Lilla dalok szerzője, családi költőnek számít, apám is Csokonaiból felelt, sajnos hetven évvel ezelőtt nagybátyámmal együtt a háború áldozata lett.
Felszabaduláskor „megszabadulva” a gimnáziumi nyolc évtől a Műszaki Egyetemen folytattam a tanulást, akkor elég volt a sikeres érettségi, nem kellett felvételit tenni a bejutáshoz. Ekkor Inkább az
eljutás jelentett gondot. Minden dunai hidat felrobbantottak. Hogyan jutottam Pestről Budára és vissza? Erre nem emlékszem.
Hidat s építettem
Az újjáépítéshez sok szorgos munkáskéz kellett. Tizenkilenc évesen én is beálltam a sorba, a fontos szerepet játszó déli összekötő vasúti híd újjáépítésébe. Nem volt veszélytelen feladat, roncsok meredeztek a Dunából. Szerencsére nem történt semmi baj, hozzászoktam a munkásélethez. „Reitter László egyetemi hallgató betanult munkásként 1946. július 31-tól november 16-ig dolgozott az építkezésen” tanúsítja az igazolás amelyet azóta őrzök, akárcsak a közlekedésügyi miniszter elismerő oklevelét. Kis ruhacsomagot is kaptam, a műrostos világban jól jött a gyapjú pulóver.
A korszak változásait jól mutatja iskolai indexem. Az első oldalon a Magyar Királyi József Nádor Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem rektora köszönti a hallgatót. Bizonyítványomat 1945 szeptember 6-án írták alá. A következő esztendőben már elmaradt a királyi szó, hiszen államformát váltottunk. Megalakult a második magyar köztársaság Tildy Zoltán elnökletével.
Ennek előzménye az 1945. novemberében tartott első szabad országgyűlési választás, amelyet 81.31 százalékkal a baloldal nyert. Megszakította a Horthy korszak negyedszázados hegemóniáját. A sikerhez döntően hozzájárult a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt 57.03-as eredménye. A pengőt a forint váltotta fel, megszűnt a szuperinfláció. Jó bizonyíték erre indexem egyik „gazdasági adata”. Az 1000 pengős okmánybélyeget a következő, az 1946/47-es tanévben 1 forintos követte.
Az emberáldozat mellett nagy anyagi károsodást jelentett hazánk számára a háborús jóvátétel. Vesztes országként a Szovjetuniónak 200, Jugoszláviának 70, Csehszlovákiának 30 millió USA dollárt kellett fizetni 1945-től 1951-ig. Ez súlyos anyagi terhet jelentett az amúgy is nehéz helyzetben lévő gazdaságunknak hiszen az átlagos életszínvonal korábban sem volt magas.
Évfordulók özönében
Manapság a konyhai csapból is nemzeti színű, rezsi csökkentett víz folyik. Nem lehet elzárni. Eláraszt bennünket a sikerpropaganda, a közszolgálati médiumok híráradata. Emelkednek a bevételek, csökkennek a kiadások. Külföldi partnerekkel gyümölcsöző stratégiai szerződések köttetnek, rendszeresek a létesítmény avatások - sorukban a felcsúti sertéstelepé. Az országot a feje tetejére állító elképzelésekkel nem fukarkodik a kormány. Napról napra évfordulókat köszöntenek, elsősorban sikeres eseményekre emlékeznek.
Jó lenne ha vezetőink megnéznék a 70 évvel ezelőtti képeket, híradó részleteket A frontra induló feldíszített vonat ablakaiból vidáman integető katonákat, vagy szomorú kontrasztként az ostromlott város földre omlott házait, a törmelékhegyeket. Ezek a lakosság összefogásával gyorsan fogytak. Hozzájárultak ahhoz hogy a pincéből kijutva a vártnál hamarabb iskolapadba ülhettem, vizsgázhattam .
Szépként emlegetik a diákkort, az enyémre nem illik igazán rá ez a jelző. Hazánk viszont egy régi szállóige szerint dicséretet érdemel: „Magyarországon kívül nincs élet, s ha van is, nem az igazi.” Felvetődik a kérdés: mi lenne, ha egy külföldi állampolgár, aki otthon nem érzi jól magát, igazi életre vágyva hozzánk jön? Lehet hogy csalódna?