Egypártrendszer szellemében
Ez volna tehát a cáfolat. Amely valóban hűen tükrözi az Orbán-kormány – hogy stílszerűek legyünk – kommunikációját; a közleményből, hogy tökéletes legyen, csak az „elmúltnyolcévezés” és a „gyurcsányozás” hiányzik, illetve a modern kornak megfelelő „keményen dolgozó kisemberek” fideszes frazeológiája. Viszont - mondhatni természetesen - semmi nem derül ki belőle a kabinet terveiből, de még az sem, hogy a hír teljesen alaptalan, a kormány sem most, sem a későbbiekben nem tervezi az újságíró képzés központosítását. Viszont tartalmazza a feljavított ötvenes évek hangulatát, amennyiben hangulatkeltésről beszél… De: tételezzük fel, hogy a dodonai közlemény valóban azt akarja elmondani, hogy soha, senkinek, sehol nem fogalmazódott meg a fejében ilyen elképzelés. Bár azt felettébb valószínűtlennek tartjuk, hogy valaki csak úgy, ráérő idejében találna ki ilyen dolgokat, ám legyen, fogadjuk el, hogy akadt egy ember, aki csak hangulatot akart kelteni, persze a kormány ellen, és bedobta ezt a képtelen ideát.
Vajon miért tette? Miért fogalmaz meg bárki is olyan gondolatot, amely eleve hihetetlen és hiteltelen? Miért akar valaki olyan rémhírrel „kereskedni”, amelyet senki, de az égvilágon senki nem hisz el? Ráadásul oly eredményesen, hogy szinte föl is robbantja vele a magyar sajtót, ezekben a botrányokkal telített időkben is a vezető hírek közé verekszi magát.
Tudom, a kormányzati illetékesek, a hangulatkeltésen túl, azzal válaszolnának erre a kérdésre, hogy a sajtó imád önmagával foglalkozni. Ez azonban, miközben akár igaz is lehet az állítás, téves megközelítés. A valóság az, hogy az ötlet nagyon is valósnak tűnik, pontosan megfelel annak a szellemnek, amely ezt a kormányt jellemzi. Annak a szellemnek, amely visszavisz bennünket az időben, egészen az egypártrendszerig. A központosított hatalom, a gondoskodó állam, ahol az uralkodó párt határoz meg mindent, gondolkodik az emberek helyett, alattvalóknak tekinti polgárait, tévedhetetlennek, csalhatatlannak hiszi magát és mindenkit, aki szembe akarna menni vele, a rendszer ellenségeinek tekint. Innen, ebből a nézőpontból jönnek az olyan kifejezések is, amelyek ezekre a régmúlt – hittük: egyszer és mindenkorra meghaladott – korszakra emlékeztetnek. Így csúszhat bele a maga természetességével, a „hangulatkeltés” gondolata, amely, lássuk be, alig van pár lépésre a felforgató, rendszerellenes, vagy – horribile dictu – a hazaáruló bélyegétől.
Szomorú, hogy a sajtó szabadságának ünnepe, azaz március 15-ike kapcsán ilyen gondolatokat lehet és kell megfogalmaznunk, de épp az ünnep adja az apropót, hogy ezt megtegyük. Mert igen, sajnos itt tartunk: nagyon is feltételezhető, hogy a kormány központosítani szeretné az újságírók képzését, oktatását. Miért pont ezt ne akarná? Amikor lényegében már majdnem mindent megtett az egyszínű sajtó megteremtéséért és látjuk, tudjuk is, hogy kifejezetten zavarja, ha létezik plurális sajtó Magyarországon. Azt szeretné, ha maga az irányítás is egy központból történne, ezért talál ki „állami” szótárakat – tudják: mely szavakat kell és mely szavakat tilalmas használni – és ezért telepedik rá a teljes állami médiára.
Bűnben fogant tervek
Mondhatnám: a rendszerváltás egyik nagy élménye pont a média szabadsága volt, amivel persze nem kívánnám idealizálni a magyar sajtó Fideszen túli időszakát. Nem lenne hiteles, hiszen a háború szinte végigkísérte ezt az 1990 utáni időszakot, valamennyi kormány hozzátette a maga botránykövét; szinte az összes kabinet sajtót illető tervei bűnben fogantak, miáltal folyamatos torzulások kísérték a szakágat, főként a televíziózás területén, de mindenképpen szabadabb, nyíltabb és plurálisabb volt a sajtó, mint a Fidesz új világában.
Ez az új világ, vagyis annak megteremtése nem 2010-ben kezdődött és talán sosem volt távol a liberalizmusát levedlő Orbán Viktortól. Tudatosan készült a totális médiahatalom megszerzésére, de persze a feltételeket hozzá nyilván a kétharmados választási győzelem adta meg. Ám szándékai, gondolkodásmódja nem érhetett senkit meglepetésként, bár kétségtelen, hogy az a gátlástalanság, ami a hatalom gyakorlásában jellemzőjévé vált némiképp meglepetést okozott. Azt azonban tudtuk, tudhattuk, hogy miként vélekedik a sajtóról, mennyire fontosnak tartja, hogy saját médiával rendelkezzen és azt is, hogy uralma alá hajtsa az állami – máskor, máshol, jobb helyeken közszolgálatinak mondott – médiát.
Sokszor leírtuk már: Orbán, akkor még Simicskával az oldalán, 2002 után hozzálátott birodalma kiépítéséhez; a baloldalnak egyszer majd meg kell találnia és meg kell neveznie annak, azoknak a felelősségét, akik mellett ezt megtehette. Illetve: azok felelősségéről beszélek, akik, miközben látták a fideszes portfólió kiépítését, hagyták lezülleni a baloldal sajtóját. De ez, e cikk szempontjából, most mellékes, rögzítsünk csak annyit: a Fidesz az ellenzéki nyolc esztendőt hasznosan töltötte; a már meglévő InfoRádió és Magyar Nemzet mellé, televíziót, új rádióállomásokat alapított, vagy szerzett meg, fölénybe került a közterületi reklámpiacon és a szocialista-liberális hatalom utolsó időszakára maga alá gyűrte a Magyar Televíziót és a Magyar Rádiót is. Ami különösen nagy bravúr, ha arra gondolunk, hogy korábban a mindenkori kormány befolyása volt a jellemző. A Fidesz azonban szép fokozatosan elérte, hogy hozzá hű, vagy tőle tartó emberek kerüljenek ezen intézményekben vezető pozíciókba, vagy éppen állította a maga oldalára azokat, akiket korábban a balliberális értelmiségiek közé soroltak.
Kiszolgáltatott médiamunkások
A választásokra, azaz 2010-re már jószerivel nem maradt más feladata az új hatalomnak, minthogy a törvényi hátterét is megteremtse az őt szolgáló állami médiának. Kész tervekkel érkeztek: immár a hírgyártást is monopolizálhatták; az MTI-t fölsorakoztatták az állami rádió és az állami televízió mellé. A Fidesz a kétharmaddal minden létező olyan kaput megnyit, amely az egyszínű, kormányhoz hű sajtó irányába visz, leplezetlenül egyszínűvé téve a médiahatóságot is, mindent maga alá gyűr, amit csak törvényi és hatalmi logikával megtehet. Az új médiatörvényt, amely rögzíti ezt az egyszínűséget és még a piacon lézengő, nem kormánypárti sajtó megregulázását is lehetővé teszi, igaz nemzetközi botrány fogadja, az unió „szigorkodása” azonban csak csekély változtatásokat és változásokat eredményez. Az orbáni médiarendszer tulajdonképpen akadálytalanul halad előre, egyre-másra foglal el újabb területeket és tesz meg mindent a sokszínűség kiirtására. Teljesen fölborítja a reklámpiacot, itt aztán valóban érvényesül az aczéli TTT, azaz a tűrt, a tiltott és a támogatott média szentháromsága. Orbán azonban ezen, a már amúgy egészen jól működő rendszeren is túllép, amikor megfogalmaztatja a reklámadó gondolatát, amellyel a nem eléggé kezes médiával szemben ad saját kezébe furkósbotot. Immár saját harcostársa ellen is; a kormányfői médiabódulat oly erős, hogy immár egyeduralkodó akar lenni ezen a ”piacon” is. Előbb üzen Simicskának, hajdan volt barátjának, hogy adja át médiabirodalmát neki, majd az elutasító válasz nyomán hozzálát annak széttöréséhez, és állami pénzeszközök igénybevételével egy saját birtok kiépítéséhez. Ami persze jól mutatja Orbán gondolkodását: a közpénzt sajátjaként kezelve teremti meg a „szép új világot”. Most már nyíltan vállalja az állami reklámok szétosztójának szerepét, és ahogy ő választotta ki személyesen az összes Fidesz-képviselőt, a médiamunkások is az ő referenciakörébe kerültek.
Látható: sehol nem ütközik akadályokba, ha csak a Simicskával vívott háborút nem tekintjük annak. Más oldalról nincs ellenállás: az ellenzék legyengült állapotában erre képtelen, de még így is erélytelen, a nemzetközi szervezetek vagy belefásultak a magyar rendszer elleni örökös háborúba, vagy nem is érdekli különösebben őket a magyar média pártállami szisztémája, a közönség fásult, közönyös, nincs is, aki megszervezze őket, hogy lépjenek – a saját érdekükben.
Ami pedig a szakma képviselőit illeti; jobb, ha szót sem vesztegetünk magunkra – azt tesznek velünk, amit akarnak. Már csak azért is, mert mindig lesznek olyanok, akik kiszolgálják őket, akiknél nem léteznek szakmai minimumok sem.
Így találjuk ma magunkat, a magyar sajtó ünnepén. Nyugodtan kijelenthetjük: negyedszázaddal a rendszerváltás után rabságban a hazai média, de ebből a rabságból vagy nem is akar kiszabadulni, vagy nincs, aki kiszabadítsa. Lássuk be: egyáltalán nincs mit ünnepelnünk, de még csak úgynevezett vörös farokkal sem tudom ellátni ezt az írást. Azaz: semmiféle optimista véget nem tudok idekanyarítani; az orbáni totális hatalom kiépítése még nem fejeződött be és – ismétlem – nincs, aki megállítsa őt. Persze, egyszer majd, ennek a rémálomnak is a végére érünk, egyszer majd Orbán rendszere is elbukik. Azokat a károkat, amelyeket, főként az elmúlt öt év okozott a magyarországi sajtó szabadságában, évtizedek alatt lehet csak korrigálni.
A gerincek problémáját viszont az idő sem oldja meg. Az gyógyíthatatlan.
