Hozzánk anno a hatvanas években nem érkezett el az Amerikában nagy botrányt kirobbantó leleplezés híre, amikor is kiderült, hogy az óriási sikert arató „nagy szemek”-festmények alkotója nem Walter Keane, ahogy pedig éveken át és képek tömegeit kiárusítva állította, hanem felesége, Margaret, aki felvette a férje nevét, s mint „Keane” jegyezte az elképesztő mennyiségben gyártott elképesztő nagy szemű gyerekek képeit.
Innen nézve tehát Tim Burton Nagy szemek című filmjét, „semmi közünk hozzá”-alapon egyszerűen egy különleges, szórakoztató sztorinak látjuk, mert Burton nem is láttatja másnak. Ez is egy legendás amerikai sztori, amilyenből mostanában jó pár jutott a magyar mozikba (Foxcatcher, Whiplash, Vadon, A mindenség elmélete, stb.), sugallva, hogy a valós figurákat mozgató valós történet legalább olyan izgalmas ihletője a tengerentúli mozgóképnek, mint a gátja vesztett fantázia.
A meglepő történethez meglepő a rendezői változás is: ez a Tim Burton nem az a Tim Burton, aki az utóbbi másfél évtizedben mintha belefáradni látszott volna a saját modorosságába és sötét hangulataiba. A Nagy szemek rendezője hátat fordított a sötét színekkel megteremtett saját fantazy-világának, amivel az utóbbi időben nem túl sok sikert zsebelt be.
S ami ugyancsak meglepő: sem Helena Bonham Carter, sem Johnny Depp, Burton elmaradhatatlan állandó szereplői, nem lép színre ezúttal. Helyettük – a hírek szerint kétszer is kicserélve a tervezett főszereplőpárost – Amy Adams és Christoph Waltz jelenik meg Keane-házaspárként a mozivásznon. Mindketten olyan színészek, akikért a néző szívesen beül a zsöllyébe, amit ezúttal sem bán meg.
Még akkor sem, ha a film inkább kavargóan színes, semmint mélybe figyelő. Mintha Burton inkább csak a mesélés lendületét, színpompáját élvezné, a szórakoztatás könnyedségét, és nem mászik mélyebbre az egyébként sokféle elmélyülést is kínáló olyan konfliktusokba, mint a férfi-nő, művész-showman, siker-giccs kapcsolódása és ellentéte. Burton megmarad egy elképesztő eset érdekes történetmesélésénél, amelynek narrációját a filmben egy kívülálló újságíróra bízza.
A mesélő kívülállásának nincs jelentősége, mert végül is az alkotói elfogultság egyre inkább a példátlanul sikeres képeket évekig névtelenségbe kényszerülve, titokban gyártó Margaret Keane oldalára billenti a történetet. A filmet kísérő szóbeszéd szerint maga Burton is gyűjtője a hatalmas szemekkel szomorúan kitekintő gyerekportréknak, sőt, nem csak Helena Bonham Cartert, meg még egy korábbi barátnőjét festtette le Margaret Keane-nel, hanem a Chihuahua-kutyusát is. A filmbeli festményeken inkább macskák szerepelnek a gyerekek mellett, de tény, ami élőlény megörökítve odakerült a Keane-vásznakra, azok valamennyien szintén teáscsésze nagyságú szemekkel néznek a világba.
A Nagy szemek alapjában véve életrajzi film, végigkíséri Margaretet első önálló lépésétől, amikor az ötvenes évek vége felé összepakol és kislányával együtt San Franciscóba autózik, maga mögött hagyva elviselhetetlen házasságát. Amy Adams, aki az Amerikai botrányban szenzációsat alakított (Oscarral jutalmazva), ezúttal egy szelíd, visszahúzódó, önbizalom hiányos szőkeséget játszik, akit elbűvöl a magát festőnek kiadó nagydumás, vidám fickó, Ezt a lehengerlő showmant úgy hívják, Walter Keane, aki hamar rájön, hogy felesége képeivel óriási üzletet lehet csinálni, mert eszi a nép, és valóban sikerről sikerre viszi a nagy szemeket.
Magának tulajdonítva az alkotás dicsőségét. Walter Keane nevét kapja fel a város, az ő nevéhez fűződik a hatalmas siker, a számtalan eladott festmény, a tévébeli megszólalás. Christoh Waltz elsöprő energiával kelti életre a valójában festeni nem tudó. de menő ingatlanügynök figuráját, aki festőnek hazudja magát először a naiv Margaret, majd az egész világ előtt. Amikor kiderül, hogy mit sem ért a festéshez, s amit mesél párizsi tanulmányairól, szemen szedett mese, addigra Margaret már belepottyant a csapdába. A házasságuk örve alatt férje, aki a rábeszélés nagymesterének és vérbeli showmannek bizonyul, fürdik a társadalmi sikerben, miközben felesége tucatszám gyártja a jó pénzért kiárusított képeket. Titokban, a kislánya előtt is rejtve az igazságot.
Burton lendületes, színes meséje kísérletet sem tesz arra, hogy felfedje a valóság tényszerű igazságai mögött meghúzódó titkokat, motívumokat, illetve hogy érzékeltetné az érzelmi logikáját annak, mi kényszeríthet valakit arra, hogy lemondjon a saját nevéről a mindent elborító művészi siker láttán is. Azzal sem sokat bajlódik, hogy a végső szakítás okainak mélyére világítson. A válóper hosszú bírósági jelenetét családi drámából sziporkázó show-vá formálja azzal, hogy hagyja, Walter Keane figurájában Waltz a bohóctréfáig felturbózva adja elő a férfi magabiztosságát, pofátlanságát, nyájasságba csomagolt agresszióját, amikor magának követeli a festmények alkotói jogát.
Hogy a gyerekképek milyenek? Egyrészt szomorúságuk lidérces, másrészt látványuk negédes. Olykor megragadó, olykor giccs. A film első pillanatában Andy Warhol, a pop-művészet császára elismerő szavait idézik is, aki szerint Keane-t olyan sokan szeretik és olyan nagy a sikere, hogy lenni kell benne valaminek. A film végén Burton behozza a vászonra a mosolygós öreg hölgyet, a valódi, élő Margaret Keane-t, aki visszakapta (végül) a nevét meg a sikerét, és akit Tim Burton le is ültetett egy padra a film első részében. Két főszereplője San Franciscóban, a Szépművészeti Palota előtt festeget, s a háttérben ott ül az igazi Margaret, és olvas.
(Nagy szemek ****)
