Nem az írói teljesítmény, a regények elemzése és értékelése, bár bőven idéz mérvadó ítészeket, s saját beleszerelmesedett elfogultságát sem rejti véka alá. A kötet inkább egyfajta sajátos riport, a szó „jelentés”, „beszámoló” értelmében egy szinte elfeledett, de az új kiadások nyomán újra és újra felfedezett egykori sikerszerzőről.
Az első lépés tehát megtörtént, Szilvásit komolyan szóba hozták. A második lépésre alighanem sokáig várnunk kell még. Mert a magas irodalomkritika aligha szánja rá magát mostanában, hogy időt „fecséreljen” arra a Szilvásira, aki Berkesi András „versenytársaként” sikerszerző volt a Kádár-korszakban. Akkor sem, ha szemben Berkesivel, a másik nagy tömegolvasott szerzővel, Szilvásit – főként ’56-os szereplése miatt - nem kedvelte a hatalom.
Szilvási 1956 után könnyen a vádlottak padján vagy börtönben találhatta volna magát. A forradalom napjai alatt a Nagy Imre szócsövének számító Igazság vezető riportere volt, végigtudósította az eseményeket, politikai riportokat és interjúkat csinált. Első, sikertelen házasságának köszönhette, hogy nem került bíróság elé, anyósa jó kapcsolatot ápolt Tamáska Máriával, Kádár feleségével. A hatóság megkímélte, a hivatalosság nem kedvelte, elkerülte. könyveit mégis hatalmas példányszámban jelentették meg, mert a tömegérdeklődést nem lehetett megkerülni.
Az író a 60. születésnapján 1992-ben erről keserű büszkeséggel jegyezte meg: „a népszerűség mindig kétértelmű volt. Az olvasók szerettek, a hivatalos irodalom nem… a magyar királyi népköztársaságnak kerestem, és ebből azok az írók húztak hasznot, akik legszívesebben egy kanál vízben megfojtottak volna. Az volt a vád, hogy lektűrt írok, de ez a lektűr nagyon tetszett Illés Endrének, a Szépirodalmi Kiadó igazgatójának és még több millió embernek ebben az országban.”
Szilvási sokak szerint lektűrt írt, meglehet „kommunista lektűr” volt a 27 regénye mind a tízmillió példányával, amely ott volt és ott ragadt majd minden kispolgári magyar lakásban a könyvespolcokon, amiért szerzőjük soha nem kapott sztárgázsit, vagy elismerő díjakat. Talán a kádári kispolgárnak volt a kedvence, annak az emberfajtának, aki ha kicsit is, de legalább már polgár volt. Le is lehetett nézni, Szilvásival együtt, meg alulról, a múltból is rá lehetett némi elismeréssel pillantani.
Lektűr volt az Albérlet a Síp utcában, a Ködlámpa, a Születésnap júniusban, a Légszomj, a Vízválasztó, az Ördög a falon, vagy a kései Jegenyék-ciklus? Talán nem volt „magas irodalom”, talán még irodalom sem. Nevezzük inkább hangulatjelentésnek. És ha még csak nem is az egész Kádár-kori társadalom hangulatjelentését körmölte le Szilvási, az, ami a keze alól a maga alkoholos, cigarettafüstös, tántorgó hőseivel kikerült teljességnek mondható. „Mindent tud az emberekről. Ritka adomány. A mértéket is pontosan tudja, miből, mennyi kell. Írjon, írjon, írjon!” – írta neki Szabó Magda, érvként az előbbiek mellé.
Az első lépés Faragó Józsefé. A másodikra, a Kádár-kor „populista” prózája irodalomtörténeti elemzésének-értékelésének ideje is eljön majd egyszer. Addig itt állunk fél lábon.
