– Milyen évet zárt? Azért kérdem, mert közel két év után pert nyertek Strasbourgban az állam ellen.
– Már korábban azok közé tartoztunk, akik az Alkotmánybíróság előtt elérték a diszkriminatív egyházi törvény megsemmisítését. A tavalyi strasbourgi döntés kimondta, hogy a magyar állam jogszerűtlenül járt el egyházunk legalizálását illetően. Bárhogyan lesz, én nem akarok az úgynevezett „nemzeti együttműködés” részesévé válni, nem akarok ezzel a kormánnyal oly módon sem együttműködni, hogy kegyből legyünk egyház. Ha kihúzzák a földet, trafikot, újságot, oktatást, egészségügyet az emberek alól, én nem akarok azon az oldalon állni, ahol ennek a piszkos munkának a haszonélvezői tanyáznak. Inkább egy legyek azok közül, akiket kisemmiznek, és akiknek ezért küzdeni, kiáltani kell.
– Sajátos harcmodora van. Csöndesen mond iszonyú súlyos dolgokat, lehetetlen betörni, s ez a mai világban maga a lázadás.
– Nem fogok laptopokat bedobálni a Fidesz székház ablakán. Nem mondom, hogy ez rossz, csak nekem nem áll jól. Viszont nem hallgathatok, mert mi több ezer ember érdekében végzünk az államtól átvállalt szolgálatot, amit a mostani hatalom megpróbált kivenni a kezünkből. Pedig az állam én is vagyok, nem csak ők, akik szerint én vendég, megtűrt, idegen volnék itt, szóval nincs jogom beleszólni az ügyekbe. Úgy gondolom, az államtól átvállalt feladatokhoz az államnak hozzá kell járulnia, és ez nem könyöradomány, hanem követelmény. Tehát követelem sok száz gyerekem tányérjára az ételt, a lábukra cipőt, a termeikbe meleget, világítást és jó minőségű oktatást. Követelem a hajléktalanok kórházához szükséges kötszerekre, gyógyszerekre, műszerekre a pénzt, amit gátlástalanul elvettek, és saját passzióikra fordítanak.
– Egyházuk kiterjedt szociális hálózatot működtet a Fűtött utcától a szegény gyerekek óvodájáig, s akkor még a vidéki iskolákról és idősotthonokról nem is beszéltem. Ha elvonták az állami pénzt, hogyan tartják fenn mindezt?
– Az utóbbi időben úgy működünk, ahogy a szegény háztartások, ahol naponta latolgatják, mi az, amit muszáj befizetni, s mi az, ami várhat. Ha a strasbourgi döntés nyomán jóvátételt kapunk, rendezni tudjuk majd a kényszerűségből felhalmozott tartozásokat. Nem a kormányon múlt, hogy egy kicsit még fejlődni is tudtunk: sikerült például női kórtermet kialakítani a hajléktalan kórházban – ebben itt élő francia üzletemberek segítettek.
– Régóta figyelem, hogy mindig előre menekülnek, a fejlesztéseket rendre a szükség hozza.
– Azt valljuk, hogy ha nekünk kevés van, akkor is adni kell azoknak, akik nálunk is jobban szűkölködnek. Nem utasíthatunk el senkit nyomorúságában csupán azért, mert mi kuporgatunk. Nem ülhetünk tétlenül. Föl kell kutatni, fel kell használni azt, ami eddig esetleg elkerülte a figyelmünket, mert ezzel meg lehet oldani a holnapot vagyis időt nyerünk. Különben a mélyszegénységben élők a túlélés igazi művészei, akik naponta többször súlyos döntéseket hoznak. Én nem botránkozom meg, ha eltüzelik a széket vagy a nyári ruhát – még mindig jobb, mint megfagyni. A szegényeknek állandó önvédelmi háborút kell vívniuk akár a gazdagok kárára is, amire a módos társadalom gyűlöletkeltéssel, törvényhozással, erőszakkal reagál, ahelyett, hogy megosztanák bűnös módon összeharácsolt javaikat.
– Szintén tavalyi hír, hogy rendőrökkel akarták kilakoltatni önöket a felsődobszai iskolából.
– 2011-ben keresett meg minket az önkormányzat, hogy vegyük át az iskolát. Előző évben EU-s pénzből újították fel az épületet, ez egy régi kastély mellett lévő új szárny, és állítólag menet közben eszébe jutott valakinek, hogy wellness központot lehetne belőle csinálni. Olyasmit is suttogtak, hogy a polgármester ambiciózus ember, s későn döbbent rá, hogy nem volt szerencsés ötlet épp velünk szerződni. Én született demokrata vagyok, normális világot szeretnék, így számomra természetes, hogy ahol hátrányos helyzetű gyerekek oktatása a tét, ott mindegy, ki melyik oldalon áll. Átvitatkoztuk a nyarat, végül kitűzte az átadás időpontját a tanévkezdés előttre. Közös főzést hirdettem aznapra, megtelt az iskola. Elmagyaráztam az embereknek, hogy nem kell félni, mert a rövidlátók néha összetévesztik a Mindenhatót a földi hatalmasságokkal, pedig a Jóisten nem visel Rolex órát, nem jár Gucci cipőben. Hamarosan lejár az öt évre szóló szerződésünk, nem fogok erőlködni, hogy szerződjünk újra. Ha felszámolják az iskolát és a 180 gyereket beolvasztják egy másik intézménybe, s a szülők ezt tűrik – tudomásul veszem.
– A történelmi egyházak belesimulnak a rendszerbe, rohamtempóban növelik iskoláik számát. Ekkora eltérés lenne hit és hit között?
– Én a demokrácia felszámolását, az emberi jogok korlátozását, az igazság kiforgatását, az olyasfajta törvényalkotást, amely nem védi meg a gyöngéket – emberség elleni támadásnak tartom. Én nem változtam, ők fordultak el alapértékektől, amelyekben valaha együtt hittünk. A Jóisten ellen lázad mindenki, aki elveszi a nyomorgótól a segélyt, a rokkantaktól a támogatást, az öregektől az összekuporgatott pénzt. Ezen a földön isten akaratából az ember az isten. Úgy kell élni, mintha nem is lenne isten. A Jóisten ugyanis nem arra való, hogy ha gonoszul, szívtelenül alakítják a világot, rögtön megjelenjen és rendet tegyen. Mert rendet kell tenni ott, ahol mindenre rátenyerelnek, ahol egy szűk réteg gazdagszik bűnös módon, és még csak lelkifurdalása sincs. Ráadásul kérkednek vallási indíttatásukkal. Sajnálom, hogy a bibliai József történetéből csak a hatalmi központosítás ideáját hasznosítják. József azért került ki a börtönből, mert megnyerte a fáraót. Azt mondta neki: most jön hét bő esztendő, utána hét szűk esztendő, halmozzunk fel mindent, amíg lehet, mert aztán ínség következik. A fáraónak tetszett az ötlet. Gabonatartó városokat építettek, begyűjtötték a hét bő esztendő termését, és amikor beköszöntött az ínség, árulni kezdték. Először elfogyott az emberek pénze, ekkor József államosította az állataikat, majd fölvásárolta a földeket, végül megvette az embereket rabszolgának. Efelé vagyunk úton… Mindent megsarcolnak, mert ezzel újabb és újabb bőröket tudnak lehúzni az emberekről.
– Január közepén megalakult a Demokratikus Kerekasztal (DEKA), ön az egyik alapító. Felhívásukban az egyházakat is várják soraikba. Mit gondol, lesz ennek foganatja?
– Több más mellett az is vágyálom, hogy az egyházak részt vegyenek ilyesfajta politizálásban. Mert egyébként véleményeznek társadalmi folyamatokat, politikai nézetek szócsöveivé válnak, odaállnak, szembeállnak – és ha nem politizálnak, az is politizálás. A DEKA különben nem az én ötletem volt. De a gondolat, hogy tegyünk kísérletet a társadalom megszólítására, közel áll hozzám. Azt üzenjük a kezdeményezéssel, hogy ami Magyarországon történt és történik nap mint nap, azt nem azért tartják a kultúrállamok gyalázatnak, mert tájékozatlanok, vagy mert itt valaki ármánykodik. Pontosan tudják, mi zajlik, látják, mérik, értékelik. És ha mi hagyjuk, nem szólunk, akkor közös szégyen lesz, közös bűn. Nem biztos, hogy a DEKA jelenti a megoldást az ország számára. Ez egy kísérlet arra, hogy a jobb- és baloldali demokraták utat találjanak egymáshoz, és közösen mondják ki, hogy ha így megy tovább, az olyan mocsárba rántja az országot, amiből nem fogunk tudni kikeveredni.
– Komolyan gondolja, hogy ha ezt közösen kimondják, lesz fül, amely meghallja?
– Ebben hinni kell. Jézus is azt mondja: van fületek, csak nem hallotok. Egyébként azért éppen most jött létre a DEKA, mert sokakban – bennem is – ott mocorog a félelem, hogy az egyre romló helyzet egyszer csak eljuttatja az embereket oda, hogy törni-zúzni kezdenek. És jogos a düh, mert illiberális demokráciáról handabandáznak, államérdekre hivatkozva teletömik egyesek zsebét, s hagyják őket kedvükre randalírozni – vagyis oly mértékig csinálnak belőlük bolondot gonosz gazemberek, hogy erre nincs jó válasz.
– Mi a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) révén találkoztunk először, a demokratikus ellenzék mozgolódásának hajnalán. A DEKA kapcsán nincs „déjà vu” érzése?
– De, nagyon is. Bár az egy megfáradt hatalom volt, ez a mostani pedig egy ereje teljében lévő, kibontakozó szörnyeteg, amely fal, roncsol, amit pedig nem tud elvenni, azt tönkreteszi, és az egészet megkeni valami vallásos mázzal, amitől kifordul az ember gyomra. De abban hasonlít a helyzet, hogy a Beszélő elkezdett tudósítani a bajokról, a SZETA pedig kimondta, hogy igenis szegénység van. Egy zongora tetejére borítottuk ki az összegyűjtött pénzt, szétguberáltuk, hogy száz forint ennek, kétszáz annak. És elkezdtünk ruhát, élelmiszert gyűjteni, amit a rendőrség megfigyelt, papírt szereztünk a Beszélőnek, amit néha elkoboztak. Látszólag jelentéktelen dolgok voltak, persze hogy nem ettől változott meg a világ. De ha nem is tudjuk megállítani a föld forgását, abban az egyetlen életünkben legalább meg kell szólalni, és meg kell próbálni rávenni az embereket arra, hogy legyenek végre nagykorúak.
