A színház a rendszerváltás után nálunk elsősorban a fontosságából veszített - mondta Máté Gábor, aki nemrég éppen Varsóban Słobodzianek színházában rendezett. Máté szerint az egyik legfőbb probléma, hogy a középszer ma túl nagy jogosítványt kap. A rendszerváltás előtt a tehetséget kevésbé kérdőjelezték meg, a középszer pedig egy határon belül juthatott csak szerephez. Ezek a határok a direktor szerint mára teljesen elmosódtak. Słobodzianek ehhez annyit tett hozzá, náluk a középszer mindig lehetőséghez jutott, csakhogy korábban egy párt rendszer volt, most pedig a középszerű elemek a különböző pártokon keresztül kerülhetnek előtérbe. Lengyelországban a színház továbbra is függ az állami mecenatúrától. De azt is érdemes megvizsgálni, hogy eközben mi történt a közönséggel. Megjelentek új médiumok, tévéműsorok sokasága, a számítógép, az internet. A rendszerváltás előtt Lengyelországba az is előfordult, hogy a nézőket, munkásokat, katonákat teherautóval szállították a színházba, ma már persze ezen túl vagyunk – jegyezte meg a varsói direktor.
Spiró György szerint a színház sohasem lehet független a közönségtől, melyet mindig ki kell szolgálni és a politikától is mindig függtek és függnek a teátrumok. Shakespeare idejében a királytól, vagy a királynőtől. Nálunk 1990 előtt előzetesen jóvá kellett hagyatni a tervezett repertoárt, különböző cenzurális küszöbökön kellett keresztül mennie az elképzelt bemutatóknak. A rendszerváltás után Spiró szerint a központi cenzúra valóban megszűnt, de a cenzurális lépcsők lekerültek a pártokhoz. A drámaíró úgy gondolja, hogy ma is létezik nálunk előzetes cenzúra, elsősorban nevek cenzúrája. Vagyis ha egy párt, vagy pártszakértő nem kedvel egy drámaírót, ellenzékinek, netán ellenségnek tart, akkor elérheti, hogy ne mutassák be a darabját. Spiró szerint a pártszakértő nem művekben gondolkodik, azokat nem is nagyon ismeri, hanem személyeket tart nyilván. Az adott színigazgató pedig mivel az intézménye függ a város támogatásától, ha ezt tanácsolják neki, akkor az adott drámaíró művét nem fogja műsorra tűzni. Később pedig Spiró arról is beszélt, hogy a sznobizmus jót tesz a kultúrának.
Tadeusz Słobodzianek, akinek egyik fontos drámája az Ilja próféta, arról beszélt és így a beszélgetés végszavát is megadva, hogy „mi drámaírók, illetve színházigazgatók bohócok vagyunk, és ha egy bohóc azt képzeli magáról, hogy prófétává válhat, akkor válik igazán nevetségessé”. Azt hiszem, Słobodzianek szavait nyugodtan ajánlhatjuk néhány mai hatalomgyakorló figyelmébe is.