Ebben a sötétségben keressük az erkölcsöt, amely egy időben a magyar történelem alakítóinak vezérelve volt. Elég csak Széchenyi nevére utalni, számára a haza és a nép, a szenttel volt azonos, úgy is politizált, hogy szolgájuk legyen. Manapság azonban hiába keressük az utódait, sehol sem leljük őket. Kivesztek, nincs helyük a mai politikai morálban. Az ő eszméitől vezérelt költők a „hass, alkoss, gyarapíts” jelszót vallották a sajátjuknak, s mindezt a haza épülésére, nem azért, hogy hasukat tömjék, luxuspalotákat alkossanak és a zsebüket tömve gyarapodjanak. Kölcsey Ferenc még úgy gondolta, ha a köz javán munkálkodnak, „a haza fényre derül”.
De hová lett ez a fény? Hol vannak a fényhozók? Eltűnt és eltűntek. Elenyészett a köz javáért vállalt fegyelem, amely nélkül hiányzik az alkotóba vetett bizalom és a társadalom harmóniája. A nemrég 80. születésnapját ünnepelt Kalász Mártont idézem: azt a versét, amelyben Rendet sürget:
Rendet, rendet magunkban! Az ének
ilyen sűrű évszázad kölykének
önmagában már nagyon kevés.
Habzanak a napok, mint a hátak
s villogunk, hol éppen belevágtak,
mint páncélos izmokban a kés.
Mi legtöbbször sebezni tudunk csak -
érzékeink álmai agyunkban
olyan bonyolultak, olyan kuszák.
De hiába üt érte, hiába
kemény-kéz, ha végső oltalmára
rá nem nyitja szemünk, a világ.
Ezerszer a termékeny makacsság,
a rosszallott tűz jelezze inkább
eszménket, mint hamis fegyelem.
Hogy többé ne a szájunkra vert port -
fölfedjük a rejtező aranykort,
s ne pislogjunk benne dicstelen.
De rendet! Mostantól ne a játék -
belül szítson szigorú irányzék
vadságunkra nemet mondani.
Mámorból a kor igazi hősét
meggondolt, tudatos felelősség
zajtalan férfivá bontsa ki.
Bár a költő bizonyára nem arra gondolt, amire én, amikor haszontalan „hamis fegyelemről” írt. Ezt érzem a mai magyar valóság rákfenéjének. A „hamis fegyelmet”, amellyel palástolni lehet és kell a politikai erkölcs hiányát. Bárhogyan csűrik-csavarják, a politikai élet tele van erkölcsi hullákkal, akiket ideig-óráig megóvhat a „hamis fegyelem”, de a fényesnek mutatott felszín alatt már kikezdte tekintélyüket a gyanús mahinációk sora. Ha valakinek akár csekély része van is például a belvárosi mutyizásokban, annak egy tisztult politikában nem volna helye, még kevésbé nevetséges visszatámadásokra alkalma. A tisztaság azt kívánná, hogy mondjon le. Nem azzal használ a pártjának, hogy ravasz róka módjára váltogatja a személyét és tetteit védelmező körmondatokat, hanem azzal, hogy lelép a színről. Talán meg is tapsolnák, nálunk ugyanis a csalókat felállva ünneplik.
Volt a magyar történelemben olyan politikus-államférfi, aki tudta, hogy a nemzet nem lehet szószegő, s nem lehetnek ezek vezetői sem. Teleki Pál levonta a hazugság tanulságát és öngyilkos lett. Ezzel a tettével írta bele magát a nemzete szívébe. Ahogy az emlékezetének szentelt költeményében Vas István írta:
Az a vágy, az a magyar nemzet
Akkor vele egy volt, s lángja benne égve
Vele együtt hullott a nemesebb éjbe,
A tisztább sötétből fel a fényre szállva,
A reményen túli remény magasába,
S hiába takarják hazug feledésbe,
Megnő minden évvel éltető emléke,
S ragyog tizenöt év vérpárás ködéből,
Teleki füstölgő revolvercsövéből.
Dehogy kívánom, hogy minden ravaszdi, csaló és mutyizó revolvert rántson maga ellen. Szép kis hullahegyek emelkednének! Csak abban bizakodhatunk, hogy a politikában szerephez jutnak az olyan elhivatott, karizmatikus személyiségek, mint amilyen a fiatal Orbán Viktor és néhány társa volt. De bárhogy erőltetjük is szemünket, ilyeneket nem látunk.
Láthatunk viszont keresztény mázzal leöntött törleszkedőket, hirtelen meggazdagodó haverokat, palotákba költöző karrieristákat, az elveszített hatalom után kapkodókat, akik, mikor tehettek volna valamit, semmit sem tettek. Sokáig reméltem, hogy a miniszterelnök eligazodik a homályban, és elválasztja az igazakat a hamisaktól, a véleményüket kimondani merőket a talpnyalóktól, mert ez volna az ország érdeke, a megbékélés záloga. Sajnos tévedtem. Világosság helyett a homály nő. Tényleg ne volna megváltás, ahogy Obersovszky Gyula írta (Nincs megváltás)?
ugye már megérted
Az ének van
meg a boldog élet
A szépség van
s a venyigék lángja
Őszi alkonyat mi
szemedre kínálja
legszebb színeit
Nincs megváltás
Hogy is lenne testvér
Hol az a megváltó
ki szíveddel megfér
Kinek helyetted száll
egekre imája
s idvedet megváltón
helyetted kínálja
magát keresztfádra
Nincs megváltás
De meg mért is lenne
Miféle megváltást
hozhatna szívedre
az idegen isten
neked szánt kereszten
Neked szánt kereszten
az idegen isten.
Mekkora fintora a sornak: aki az 56-os forradalom fontos szereplője, majd büntetettje volt, azt kis híján elfelejtik (nem egészen: Herzum Péter haragos hitvallását olvashattuk róla a Művészet Barátaiban), aki annak idején megbélyegezte, ma mértékadó történész! És miközben az idejében arcukat váltók a hatalom által rájuk sugárzott fényben sütkéreznek, tömegek süllyednek egyre mélyebbre, és fiatalok sokasága fordít hátat a hazának, amely saját jövőjét herdálja el. Az exodusnak nemcsak anyagi okai vannak, hanem lelkiek is. Tény, hogy Nyugaton sokkal jobbak a keresetek, de más magyarázatot is szoktak hallani a szerencsét próbáló ifjaktól. Nem tudják nézni, amit a betegekkel, a nyomorékokkal, a hátrányos helyzetűekkel tesznek (vagy inkább nem tesznek). Ellátásuk összegét azzal a vérforraló indokkal csökkentik, hogy „sok a visszaélés”. Mondják ezt olyanok, akik nem szégyellnek milliókat zsebre vágni. És senki sem figyelmezteti őket: nem ártana emberségesnek lenni, ennek hiányában a szegények és az elesettek száma növekszik, s közben a rendszer erodálódik, mert vezetőiknek nem hisznek a vezetettek. Ami pedig még szomorúbb; akár azoknak sem hisznek, akiknek az igazságot kellene szolgálniuk és védelmezniük, többek között az erkölcsöt is óvva. Berzsenyi óta tudjuk, „minden ország támasza, talpöve a tiszta erkölcs”. Ez a támasz és talpkő mintha hiányozna. Nem védik, akiknek kötelessége volna. Sokszor az az érzésünk támad, hogy az erkölcstelenségeket, törvénytelenségeket, csalókat és ügyeskedőket védelmezik szívós kitartással, lejáratott módszerekkel. De mi lesz azzal az országgal, amelyben a bűnt erénynek festik át? Mi hitelesíti azt a pártot, amelyre azért szavazunk, mert „nincs jobb”? Milyen lesz az a demokrácia, amelynek elvileg a népuralomnak kellene lennie, valójában hétről-hétre nő a közömbösök száma, akik elidegenednek a hatalomtól, amely így kontroll nélkül hozza elhamarkodott döntéseit?
Nem mentesülhet a felelősség alól az úgynevezett ellenzék sem. Van itt egyáltalán? Vagy csak szájtépés folyik, hatalmas körmondatok, amelyeknek uralkodó szava a „majd.” Majd 2018-ra… Majd meglátjátok… Most csak az elemeire hullott pártok nagyotmondóit látjuk. Lehet Más a Politika? Hajjaj, de mennyire! De nem úgy, hogy dumálunk-dumálunk, s mihelyst tettekre kellene sort keríteni, egyszeriben a másság leple mögé húzódva bátran tesszük - a semmit. Aztán a szerencsétlen, magányos leleplező, akinek minden beadványát leleményesen visszatolják, s lassan-lassan Don Quijoteként vívja harcát, neki azonban fegyverhordozója sincs. Aztán a lejárt lemez a demokratikus feliraattal. Íme, a magyar ellenzék, amelynek tagjai szóhoz sem jutnak a parlamentben. Az Iliászban ezt olvassuk: „Megfordította fivére szívét Agamemnón, mert okosat szólt!” Hát itt nincs okos, szívet fordító, szíveket megnyerő beszéd! Sem itt, sem ott, sem amott!
Reményik Sándor, saját korában Erdély magyarjainak legnépszerűbb költője, kinek nevét a rendszerváltás előtt csak a borzalmas „irredenta” jelző kíséretében lehetett leírni, így fogalmazott H(orthy) M(iklósnak) ajánlott versében:
Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Segítsetek rajtunk, mert elveszünk!
A szívünk úgy ég, mint a kriptaláng,
És kongó siralomház kebelünk.
Nap-nap után új vándorcsapat kél,
Kiket az otthon sóhajtva ereszt el,
És megjelölve minden magyar ház
Egy nagy, kiáltó, fekete kereszttel.
És nap-nap után utcáink kövén
Rémes tompán a koldusbot kopog,
S tanyáznak ezerszámra künn a réten
A novemberi hajléktalanok.
A Magyar csillagok című antológiában (Pomogáts Béla válogatta, szerkesztette, írta előszavát) figyeltem föl erre a megrázó sikoltásra. Nem itt és most írták? – kérdezhetjük magunktól. Hiszen a Trianon utáni erdélyi magyarság kálváriáját mintha ma az itteni magyarok járnák! Megrázó ismétlődés, amelynek fel kellene ébresztenie azok lelkiismeretét, akik tenni is tudnának a köz javáért, nem önmagukért.
Babits Mihály forrongó években fordította Kant Az örök béke álmai című művét. Jó volna, ha itt és most, mi is békében élhetnénk, és nem folytonos fegyverzajban. Nem tudom, ki volt az a külpolitikai zseni, aki azt tanácsolta a miniszterelnöknek, hogy Amerikával kezdjünk csatát. Nagyon rossz tanács volt, szerencsénk, hogy a sas nem kapdos legyek után. És biztos, hogy az adatok birtokában nem kellene kicsit megpiszkálni a NAV-ban történteket? Ezek eltusolása éppen nem a vágyott békességet szolgálja. Ha nekik szabad, nekünk miért nem?...
Ha esténként derűs filmet vagy vígjátékot lehet szemlélni, szívesen kapcsolom be a tévét. A szünetekben állandóan találkozom „a magyar kormány megbízásából” sugárzott reklámmal. Magyarország jobban teljesít… Magyarország sikereket ért el a munkanélküliség elleni harcban… Magyarország Európa élcsapata... Goebbels modellje. Ha állandóan dicsérnek valamit, előbb-utóbb elhiszik. Csakhogy van itt egy aprócska bibi. Ha tényleg minden ilyen szép és jó, miért kell folyvást hangoztatni? Ha így igaz, érezzük. Ha nem, akkor a századik agymosás után is csak legyint az ember: kedves magyar kormány, menj ki a piacra, menj be egy illatszer-üzletbe, fizess, aztán fényezheted magad! Már azt is meggondolhatod, mivel töröld a ki a feneked. És ezen nem segít negyven kormánypárti adó sem! Ismerős a meséből: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken!” De ki válaszolna erre, ha a tükröket letakarták, mint a halottasházban?
