Alig zárultak le az urnák Veszprémben, épphogy elindult az eredményközlés, máris megjelent az interneten Oliver Hirschbiegel filmjének, a Bukásnak már számtalanszor aktualizált – értsd: magyar felirattal ellátott –, a vasárnapi választáshoz igazított változata. A német filmdráma, amely Hitler hatalmának végnapjait mutatja be, állandó paródiává vált a magyar közéletben; a beteg, reszketeg, üvöltöző diktátor, aki már alkalmatlan a helyzet józan megítélésére félévente új és új szöveggel, de döntően Orbánt kigúnyoló szövegekkel bukkan fel a világhálón.
Mindezt csak azért hozom ide, mert a gyorsaság, ahogy ez szövegváltozat megjelent, feltétlenül azt sugallja: készítői már a vasárnapi választások előtt munkához láttak, azaz számítottak a Fidesz bukására. Számítottak arra, hogy csaknem öt év után megtörik a Fidesz kétharmada, amely az Orbánba vetett legyőzhetetlenségi mítoszt is szétszaggatja. Hogy Orbánt a diktátori szerepbe tolja bele, az már nem újdonság, amit – feltehetően – maga a miniszterelnök nem is bán oly nagyon, mert bár nem mint diktátor gondol magára, de az egyszemélyi, megkérdőjelezhetetlen vezető alakja egyáltalán nem zavarja. Sőt. Az idők múlásával egyre többet tett azért, hogy ez a kép mind élesebbé váljon; nem pusztán az egyes szám első személyben való fogalmazásokkal, hanem a hatalmi pozíciók kiosztásának gyakorlatával is. Fogalmazhatunk úgy is: Orbán, aki saját pártjában immár több mint negyed évszázada uralkodik, mellé pedig harmadik ciklusára is megkapta az országot, szép fokozatosan veszítette el realitásérzékét, s vett magára diktátori attitűdöket. Az öt évvel ezelőtti kétharmados választási siker oly annyira eltávolította a valaha képviselt demokratikus értékektől, hogy képes volt fordítani és fordíttatni a renden és a rendszeren: nem a plurális társadalom kialakításához használta a parlamentet, hanem saját hatalmi törekvéseihez igazította a törvényeket. Megszállottjává vált a kétharmadnak; ezzel a többséggel tudta magára és akaratára szabni az intézményrendszert, valamint a választási szisztémát is. Innen nézve úgy tűnt: előre megszabta a célt és ifjú csapatának ehhez kellett kreálnia a törvényeket. És a cél a kétharmad volt, láthattuk: bármi áron.
A kormányzás és a törvényhozás eme eltérített változatát akkor még nem büntette a választó. Sőt: asszisztált a trükkökhöz; nem pusztán fölkínálta Orbánnak az újabb kétharmadot, még újabb két választási győzelemhez segítette a Fideszt. (Ne menjünk most bele itt az ellenzék értékelésébe; pontosan tudjuk mennyit tett hozzá az orbáni sikerhez.)
Azt mondják a szakértők: a hatalom koptat és erodál. A korlátlan hatalom persze még inkább ezt teszi. Három győzelem egy év alatt éppen elég ahhoz, hogy végképp kialudjon az éberség, végképp beleszédüljünk saját megkérdőjelezhetetlenségünkbe. Hiszen a választó, lám engem akar, elfogad tőlem bármit, enyém a hatalom, enyém az ország. Nincsenek pártok, nincs ellenzék, de a saját embereim is cserélgethetők; bábok vannak, általam rájuk osztott szerepekkel.
Veszprémig működött a modell. Bevallom: nem hittem abban, hogy elérkezett a bukás órája. Annak ellenére nem, hogy észrevehetően egy legyengült szervezetű Fidesszel álltunk szemben, annak ellenére nem, hogy tavaly október óta szinte csak hibázott a kormány. Mégis, úgy tűnt számomra, hogy a választók még mindig nem látnak át a hamis sikerpropagandán, hagyják hogy pénzt és „munkakönyvet” hazudjanak a zsebükbe. Pedig ha nem is jelent meg előttük az alternatíva, a választható új, azt azért érzékelhették volna, hogy a Fideszből az ötlet is elfogyott, a régi sémák mentén politizált. De, véltem én, nem érzékelték. És mert nem, oda is fogják adni a kormánypárti képviselőnek a mandátumot.
Nem adták oda. Kishitű voltam, illetve hittem a közvélemény-kutatásnak, amely ugye a Fidesz győzelmét jósolta Veszprémben is. Az emberek azonban, cáfolva a kutatást és félredobva a szirénhangokat, büntetni akartak. Szavazatukkal el akarták mondani, hogy hiába ígérgetnek nekik pénzt és uszodát, és hiába fenyegetik őket rossz választás esetén a pénztelenséggel, elegük van a nepotista hatalomból, a nagyképűségből, az állandó hazudozásból. Elegük van mindabból, amit a Fidesz képvisel. Nem díjazzák a sztereotip megoldásokat, az örök gyurcsányozást, az ellenfél állandó kriminalizását, a diktatúrára hajazó kormányzást. (Apropó: tessék mondani, miért a veszprémi rendőrkapitány intézkedett az újságírókkal szemben?) Igen, vasárnap az emberek nem pusztán azt mondták, elég a Fideszből. Azt is kimondták, a Fidesz rendszere már átlátható, unalmas és kiábrándító. Ebből az Orbán vezette csapatból elfogyott az innováció, már nem tud újat mondani az embereknek, láthatóan nem is akar, csak a hatalmát akarja gazdaságilag is stabilizálni. Veszprém felkiáltott: ne legyen az ország Orbán Viktor játékszere. Nem akarnak többé bábok lenni a Vezér színházában.
Orbán biztos, hogy ezt nem látja még. Feltehetően az történik, ami a Bukás-paródiában: másokban keresi a felelősöket és azt hiszi, a rendszere jól működik, csak az emberei nem. Pedig nem! Ez a rendszer megbukott. A miniszterelnök akarata és az a struktúra, amit kialakított, még látszólag egyben tartja. De erkölcsileg már elveszett. És egy ország, legalábbis itt, Európa közepén, nem működhet tartósan erkölcs nélkül.
