Az első és a második világháború történetében, valamint a haditechnikában kicsit is járatosak számára nem kell bemutatni a a Junkers harci gépeket. A 20. század első évtizedében a tréfás katonák - ma már kideríthetetlen okból - egyszerűen csak "bádogszamárnak" nevezték el korának legkiválóbb repülőgépét, amelynek óránkénti 175 kilométeres sebességét tátott szájjal szemlélte - még a századfordulós, boldog békeidőkben - a bemutatók közönsége.
Hugo Junkers neve mindmáig úgy maradt fenn mint, aki a teljes egészében fémből álló repülőgépével új fejezetet teremtett a technológia történetében. Sőt azt is képes volt megoldani, hogy páncélozott felderítő gépe - az első világháború körülményei között - ellen tudott állni a légelhárítás minden próbálkozásának.
Hugo Junkers az első világháborús, német fegyvergyáros lobbi integráns tagja volt, ám a világégés után - pályatársaitól eltérően - hátat fordított múltjának, és a német művészvilág legjelesebb tagjai között lelt társaságra. Így aligha csoda, hogy a rövid életű Weimari Köztársaság alatt már liberálisnak, sőt pacifistának tartották.
A nácik 1933-as hatalomra kerülése után így hamarosan meggyűlt a baja Adolf Hitelerrel, akinek csatlósai nem voltak restek, és a Junkers gyárakat kisajátították, sőt az a szégyen is megesett, hogy egykori gyárába be se tehette a lábát. Az általa gyártott repülőgépek akkor már kizárólag polgári célokat szolgáltak. Junkersnek csak rendkívül rövid idő adatott meg, hogy igazát bizonyítani próbálja, hiszen 1935. február 3-án elhunyt.
Ám 178 légi közlekedési szabadalmat hagyott hátra. (A legkorszerűbb modern utasszállító gépek, így a Boeing 747, vagy az Airbus A380 konstrukcióit mind-mind a Junkers alapgépe, a J-1 alapozta meg.) Minderre csak azért volt szükséges emlékeztetni, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy ha a náci időszak hadiiparára gondolunk, akkor a névadókat - Krupp, Siemens - mind-mind a nácizmus szekértolóinak, finanszírozóinak tartsuk.
Nos Hugo Junkers - kevés humanista társával egyetemben - biztosan kilógott a sorból. Nem így egykori üzeme, a Junkers Repülőgép- és Hajtóműgyár, amely azon hadiipari vállalatok közé tartozott, ahol 1943-ban a legnagyobb számban dolgoztak kényszermunkások. A Lipcséhez közeli, szászországi markkleebergi leányvállalat hajtómű-erőátviteli egységeket gyártott, ma ezeket úgy mondanánk, hogy a sebességváltókhoz tartozó egységek kerültek le a futószalagokról.
Ebben az üzemben dolgozott - sok társával együtt - Zahava Szász Stessel asszony is, akinek dokumentumokkal alátámasztott önéletrajzi, tudományos művét, a "Hóvirágok"-at tegnap mutatták be magyar nyelven, a Noran Libro kiadásában.
A főként zsidó, Magyarországról származó kényszermunkásnők kínszenvedése 1944 augusztusától 1945 kora tavaszáig tartott. A holokauszt borzalmainak túlélői - ha egyáltalán hajlandók voltak beszélni az átélt borzalmakról - többnyire arról számoltak be, hogy megaláztatásuk egyedi volt, bár mindegyik magán viselte a nácik uniformizált, gyilkos precizitását. Zahava Szász Stesselnek és serdülőkorú húgának a markkleebergi üzemben töltött időszakával még korántsem értek véget szenvedéseik.
Magyarország 1945 áprilisában már megszabadult a náci hordáktól, de Zahava Szász Stesselre és sorstársaira akkor még újabb nehéz hetek vártak. Miután kiürítették a Junkers üzem melletti munkatábort, a nácik halálmenetet indítottak. A céljuk az volt, hogy valamelyik haláltáborba juttassák az életben maradt zsidókat.
A menetből néhány fogolynak sikerült megszöknie, és visszaemlékezéseikből kiderült, hogy bizony ritkaságszáma ment a "jó német". A többség egyáltalán nem volt segítőkész a szenvedésektől legyengült, lesoványodott, gyakran betegségekkel küszködő zsidókkal szemben. Arról már többször hallottunk, hogy Magyarországon még sok-sok zsidó származású polgár is kételkedett Auschwitz létezésében.
Egyszerűen nem hitték el, hogy voltak haláltáborok. Sokan - természetesen nem a jövendő áldozatok - Németországban is kétkedéssel fogadták, hogy Auschwitzban és a többi koncentrációs táborban kényszermunkát végeztettek a foglyokkal és módszeresen irtották is őket. Ennek is tudható be, hogy nem egy helyen valósággal kiverték a német településekről a szabadult szegény páriákat, akik joggal hihették úgy, hogy a kényszermunka és a koncentrációs tábor borzalmai után - a halálmenetből megszökve - végre emberségesen fogadják őket a német polgárok.
Tragikusan csalódniuk kellett. A szolidaritásnak nyoma sem volt, antiszemitizmusnak és gyűlöletnek annál inkább. Talán csak olyan családoknál találtak együttérzésre, ahol szintén voltak áldozatok, a csatatéren, vagy a szövetségesek bombázásai által. A szerző minderről beszámol most megjelent könyvében. A nácizmus legjelesebb kutatója, Randolph L. Braham így méltatta a Hóvirágok történetét: "lebilincselő és hiteles "kötelező" olvasmány mindazok számára, akiket érdekel a diszkrimináció és a rasszizmus legyőzése, a tolerancia és a pluralizmus ügyének elősegítése."