A budapesti német haderő főparancsnoka, Karl von Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok rendőr volt, harctéri tapasztalatok nélkül. Vállalta, hogy majd ő megállítja a Vörös Hadsereget Budapestnél, noha több német tábornok figyelmeztette, jobb lenne visszavonulni a Vértes vonalába. Éppen azért nevezte ki őt Hitler, mert ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt Budapestet csatatérré változtatni, a többiek hadászati szempontból nem helyeselték ezt. Pfeffer-Wildenbruch tábornok, aki korábban Jugoszláviában partizánvadászatban jeleskedett, védőernyőt tartott a nyilasok gyilkos tevékenysége fölé. Tudunk arról, hogy jóérzésű és bátor német katonák mentettek meg a nyilasok sortüze elől kivégzésre szánt embereket, de ez a kivétel volt. A náci német hadsereg segítsége nélkül a nyilasok nem tehettek volna semmit.
Karl von Pfeffer-Wildenbruch túlélte az ostromot, a fogságban töltött évek után hazatért az NSZK-ba és viszonylagos jólétben élt 1971-ben bekövetkezett halálig. Képes volt Pestet teljesen feleslegesen nehéztüzérséggel lövetni a Várból, Malinovszkij ezt nem tette, ezért házról házra kellett katonáinak felszabadítani a várost. Ez óriási emberáldozatot követelt a szovjetekről. Amikor a 46. szovjet hadsereg már átkelt Ercsinél a Dunán, és egyesülve Tolbuhin marsallnak a Dunántúl felől érkező csapataival dél felől már elkezdte támadni a Budát körülvevő Margit vonalat, továbbá amikor Malinovszkij marsall már elfoglalta a Szentendrei szigetet, és csapatai a János kórházig nyomultak előre, akkor robbantatta fel hadászati szempontból feleslegesen az SS-tábornok Budapest hídjait. Viszont a Citadella védelméről megfeledkezett, azt Tolbuhin marsall kommandósai a Gellérthegy szikláin a Duna felől felmászva megrohamozták és elfoglalták.
Újabban magas politikai körökből, vagy az ő nézeteiket visszhangzó sajtóból gyakran hallani olyan kijelentéseket, hogy a Hitler oldalán harcoló német és magyar csapatok "védték" Budapestet, az ostrom szenvedéseiért pedig a szovjetek voltak felelősek. Igen: volt fosztogatás és megerőszakoltak nőket. Ezek bűntények voltak, ez a háború szenvedése, hiszen mi voltunk az első ellenséges ország, amelyikkel a szovjet hadsereg katonái az évek óta tartó háború során találkoztak. (Mit is műveltek a mi katonáink Ukrajnában?) És igen, később megszállt ország lettünk, de nem a szovjetek, hanem a nácik és a nyilasok okozták, hogy Budapest épületállományának 72 százaléka megsemmisült vagy lakhatatlanná vált. A nácik és a nyilasok okozták, hogy tízezer számra pusztultak a civilek az ostrom alatt.
Mi értelme volt annyi vért kiontani Budapesten, amikor a Vörös Hadsereg már átkelt az Oderán, és 60 kilométerre megközelítette Berlint? Ha viszont a szovjet hadsereg csak blokád alá veszi a magyar fővárost és tovább vonul, hogy minél előbb legyőzze Hitlert, ha csak egy hónappal tovább uralkodnak a nácik és a nyilasok Budapesten, a fékezetlen tömeggyilkosságok, valamint az éhínség és a temetetlen holtak miatt kitörő tífusz és kolera miatt a halottak számát legalább hatszázezerre, de inkább a kétszeresére becsülhetjük.
Horthy Miklós önként lépett be a háborúba. Horthy hozzájárult kétszázezer magyar katonának a doni fagyhalálba küldéséhez, noha tudta, hogy a hadsereg nincs kellőképpen felszerelve. A kormányzó hozzájárult négyszázharmincezer zsidó deportáláshoz Auschwitzba, noha tudta, hogy ezekre az emberekre milyen sors vár. Úgy szervezte meg a kiugrást, hogy az ne sikerüljön, ezzel megóvta ugyan a maga életét, megúszta a felelősségrevonást, de sem Budapest nem úszta meg az ostromot, sem Magyarország a front átvonulását.
A szovjet hadsereg néhány hónappal a teljes győzelem előtt mérhetetlen áldozatot fizetett azért, hogy Budapestet a gyilkosok rémuralmától megszabadítsa. A budapesti csatában elesett hetvenezer, eltűnt nyolcvanezer és megsebesült kétszáznegyvenezer szovjet katona. Rendkívül méltatlannak, kicsinyesnek és elszomorítónak érzem eben az ügyben a magyar közvélemény egy részének álláspontját. Már az is felháborító volt, hogy a két elesett békekövet - Osztyapenko kapitány és Steinmetz kapitány - szobrát eltávolították a közterekről, hiszen ezek az emberek végül is azért haltak meg, mert küldetést vállaltak Budapest lakosságának megmentéséért, de a rendszerváltás kezdetén, a szovjetellenes eufóriában ez talán érthető volt.
Most, amikor gyakran hallani „becsületnapi” ünnepség-kísérletekről, nem kellene megkerülni a kérdést: ugyan, milyen becsület diktálta hadászatilag feleslegesen rommá lövetni egy nagyvárost, majd megpróbálni elmenekülni? Napjainkban nyilvánvaló, hogy nem a szovjet hatalmi restauráció a valódi veszély, hanem a jobboldali autark állam kiépítése, talán megtehetnénk, hogy tisztelettel emlékezzünk meg a Budapesten elesett angol, amerikai és szovjet katonákról. Őszintén sajnáljuk az elesett német és a magyar katonákat is, mindenkit, aki ebben a szörnyű háborúban életét vesztette, aki megsebesült, fogságba esett, akinek a lakását lerombolták vagy akit elűztek a szülőföldjéről.
De az igazság az, hogy hetven évvel ezelőtt az emberi történelem leggonoszabb erői ellen harcoltak az antifasiszta koalíció katonái a 108 napig tartó budapesti csatában.
Ha van bennünk becsület, azokra gondoljunk hálával, akik ezt valóban megszolgálták.
