Múlt héten, lassan félévnyi huzavona után végre elkezdődhetett volna a már eddig is sokat szenvedett zagyvaszántói és lőrinci emberek kártérítési pere, amelyet a magyar állam ellen indítottak. Egytől-egyig a halálos azbeszt miatt betegedtek meg, mert lakóhelyük közvetlen közelében évtizedeken keresztül - állami kézben - eternitgyár működött, lassan, csendesen szennyezve a környéket a mérgező anyaggal. A tárgyalás alig tartott negyed óráig, a bíróság hivatásos borítéknyalogatója ugyanis rossz címre küldte az elsőrendű alperes - a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. - idézését; ha jól tudom, immáron negyedik alkalommal.
Persze nem okolhatjuk a bíróság postását - nyilván nem ő dönti el, milyen címre küldjék az idézéseket. Ugyanakkor érdekes, hogy miután a bírók heteken keresztül képtelenek voltak eldönteni, ki képviseli az államot az ügyben, végül csak elhatározták magukat: decemberben egyértelműsítették, hogy nem a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumot, hanem az MNV-t kell beidézni elsőrendű alperesként. Aztán januárban ismét beidézték az NFM-et. A rosszindulatú sajtó - sőt, a rosszindulatú felperes betegek - még azt feltételezhetik: szándékos időhúzás zajlik. Az államnak esze ágában sincs több százmillió forintos kártérítést fizetni a szerencsétleneknek (jobb helye is van annak a pénznek), a kottát gyorsan össze kell rakni, ki kell javítani és le kell zongorázni a háttérben, még mielőtt a törvényszék színpadára kerül.
Mondhatják, hogy ezen rosszindulatú feltételezéseket a kétségbeesés szüli; tavaly az egyik halálos beteg az újságírók előtt a fájdalomtól reszketve nyilatkozta: az állam a halálára játszik. Az ő szemszögéből mégis mi mással lehetne mindezt magyarázni? Esetleg egy kis figyelmetlenség és szórakozottság lapul a háttérben? A hivatali hanyagság miatt játszadoznak emberek életével? Vagy a már-már elviselhetetlenségig túlbonyolított bürokratikus rendszer lassítja ennyire a fogaskerekeket? Bárhogy is, egyet biztosan állíthatunk: a Nemzeti Együttműködés Rendszere immáron sokadik alkalommal bizonyította hiteltelensége mellett azt is, hogy a hatalom jelenlegi képviselői számára mennyit is ér az állampolgárok véleménye, biztonsága, egészsége, élete.
Egy szó mint száz: a tárgyaláson az állam jogi képviselője már megint nem jelent meg, a tárgyalást be kellett rekeszteni. Amikor a bírónő jelezte, hogy legközelebb február végén szíveskedjen mindenki újból megjelenni, egy asszony heves zokogásban tört ki a tárgyalóteremben; a néhai György Zsolt özvegye volt az, aki a férjét decemberben veszítette el, az embere az azbeszt okozta tüdőrákba halt bele. György Zsolt ügyét - a fentebb említett okok miatt - szeptembertől halogatta a bíróság, halála előtt néhány nappal kapott idézést: január közepén várják szeretettel.
A törvényszék folyosóján nézem, sőt csodálom az asszonyt, szemei kisírva, az újságírók gyűrűjében csak annyit kérdez: kinek a halálára vár még az állam? Amikor férje már mozdulni sem tudott a fájdalomtól, az asszony látástól vakulásig dolgozott, közben férjét ápolta, ellátta izomsorvadásban szenvedő kisfiát, intézte a peres ügyeket, újságíróknak nyilatkozott, férje elvesztésével a kártérítési eljárást ő viszi tovább. A bíróságon özvegy György Zsoltné egyszerre tűnt összetörtnek és végtelenül elszántnak - csak azért is végigcsinálja, Zsoltért és mindenkiért, aki az állami felelőtlenség okozta halálos kórban szenved vagy szenvedett. Még akkor is, ha a hatalom csupán játszadozik az olyan "kisemberrel", mint ő. Ebben azonban tévednek ott fent az elefántcsonttoronyban. Ez a csodálatraméltó asszony egy igazi hős - a folyosón nem kellett tőle kérdeznem semmit, mindent kiolvastam a szeméből. A meggyötört külső csak pillanatnyi állapot, a felfoghatatlan gyász hordaléka, ami mögött tisztán látszott a tűz, ami majd nagyban hozzájárul ügyének sikeréhez.
Hogy most már tenni kell valamit, azt az urak is érzik ott fenn. Bejelentették: 1,3 milliárd forintot költenek a selypi halálgyár romjainak eltakarítására, sőt, a mérgezett talajt is nagylelkűen kicserélik - tíz centiméteres mélységig. Legyenek ennyivel elégedettek. A semminél ez is több, gondolhatnánk, ám ne felejtkezzünk meg arról sem: ez nem csupán a jelenlegi kormányzat ügye. Ezek az emberek nem az elmúlt néhány évben betegedtek meg, az azbeszt okozta betegség lappangási ideje legalább 10-20 év. Életükért az elmúlt negyed évszázad valamennyi kormányzata és döntéshozója felelősséggel tartozik.
Ugyanakkor van abban valami sorsszerű, hogy Magyarország első azbesztpere épp az Orbán-kormány nyakába zúdult. A biztonságos távolból figyelő urak tanácsadói jól látják a helyzetet, a mérgező törmeléket haladéktalanul el kell takarítani, a mérgezett talajt is ki kell cserélni. Reménykedjünk abban, hogy a majdani selypi "nagytakarítás" némi szimbolikus erővel is bír, és hamarosan az azbeszttel együtt a narancshatalom valamennyi illiberalistája is az egészségre fokozottan veszélyes hulladékok süllyesztőjébe kerül.
S reménykedjünk abban is, hogy a tiszta, humuszos földből újból kicsírázhat a valódi jogállamiság és friss erőre kaphat a megtépázott demokrácia.
