Alig három hét telt el azóta, hogy láthattuk Angela Merkel kancellár asszonyt, amint – oldalán a francia elnökkel – az első sorban menetelt a Charlie Hebdo melletti szolidaritási tüntetésen. Ugyanebben a menetben ott volt a magyar miniszterelnök is, igaz sokak nemtetszését, sőt tiltakozását kiváltva. A kommentárok szerint a hitleri Németország legyőzése óta nem lepte el ilyen tömeg Párizs utcáit. A tüntetés az európai alapértékek, elsősorban a sajtószabadság védelmében tiltakozott a barbár támadás miatt, amelyet a szatirikus hetilap ellen indítottak. Az események ismertek: néhány mindenre elszánt vallási fanatikus sértőnek érezte a lap Mohamed-karikatúráit, ezért agyonlőtte csaknem az egész szerkesztőséget, és egy kóser üzlet több vásárlójával is végeztek. Az ártatlan emberek halála megrázta a nemzetközi közvéleményt. Mindenki a sajtószabadság és a jogállam értékeiről beszélt, amelyeket Európa demokratikus erőinek összefogásával meg kell védenünk.
Ehhez képest január 27-én, éppen a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapján, alig hihető hír látott napvilágot a magyar sajtóban. A tudósítások arról szóltak, hogy tárgyalások folynak a magyar kormány és az RTL Klub német tulajdonosának képviselői között. A tárgyalások állítólagos célja, hogy mintegy tizedére csökkenjen a legnépszerűbb magyar tévécsatornát különösen sújtó reklámadó. Ezáltal enyhüljön a feszültség az RTL, illetve a Fidesz vezetői között, és a „kibékülésre” lehetőleg még Angela Merkel közelgő budapesti látogatása előtt sor kerüljön.
Mi van? – teszi föl a kérdést az a magyar hírfogyasztó, aki még hisz a jogállamiság és a sajtószabadság értékeiben. Az Európai Unió egyik tagállamának kormánya egy hatályos adó mértékéről tárgyal az egyik adóalany képviselőivel? Csak eggyel? Vajon ezzel nem sértik meg a törvény előtti egyenlőség alkotmányos elvét, nevezetesen azt, hogy az adótörvény minden adóalanyra nézve egyformán kötelező? Mi lehet vajon egy ilyen megbeszélés kimenetele? Hiszen tudjuk, hogy minden „tárgyalás” optimális esetben valamilyen kompromisszummal zárul, amelyben mindkét fél enged. Vajon mit ajánl fel a kormánypártnak az őt méltánytalanul sújtó adó csökkentése ellenében a tárgyalópartner? Csak nem azt, hogy változtat Híradója műsorpolitikáján?
Elképzelhető, hogy az RTL Klub az alig fél éve meglelt közszolgálati szerepét feladva ismét nem tájékoztat mondjuk az V. kerületi ingatlanpanamákról, vagy egyes Fidesz-politikusok látványos gazdagodásáról? Netán elmarad a tudósítás a miniszterelnök vejének milliárdos megbízásáról is, amit – sok más családtaghoz, falubelihez, haverhoz, egykori kollégiumi szobatárshoz stb. hasonlóan – ő is pályáztatás nélkül nyert el? Köztudott, hogy ezekben az esetekben – akár csak a nevetséges felcsúti stadion építésekor – közpénzek elköltéséről van szó. Lehet, hogy az is része lesz a megállapodási csomagnak, hogy ki kell rúgni Dirk Gerkenst, az RTL Klub jelenlegi vezérigazgatóját is? Ő arról nyilatkozott a Bloombergnek, hogy a névtelen fenyegetések miatt már külföldre menekítette a családját Magyarországról, szállodába költözött és testőröket alkalmaz a személyes biztonsága érdekében? Persze a magyarok ezt gyáva megfutamodásnak is minősíthetik, hiszen – a kormány egy másik sikeres megállapodásának köszönhetően – már az azeri baltás gyilkostól sem kell tartania.
De a képzeletbeli újságolvasónk csak ezután érkezik el a legfőbb kérdéséhez. Vajon miért is jön hazánkba Angela Merkel, az Európai Unió vitathatatlanul legtekintélyesebb politikusa, amúgy a Charlie Hebdo sajtószabadság-tüntetés „arca”?
Erre a kérdésre ma nagyon kevesen tudnak megnyugtató választ adni – legalábbis azon az oldalon, ahol – személyes érintettség híján is – sokan szégyellik magukat Magyarország nemzetközi megítélése miatt. Nem értik, hogy az Európai Unió miért nem lép fel határozottabban a tagállamaiban szinte példa nélküli, autoriter tendenciákkal szemben. Az EU minden nehézkessége ellenére is rendelkezik azokkal a jogi és gazdasági eszközökkel, amelyekkel – az egyik amerikai szenátort idézve – „egy neonáci diktátor” és környezete megrendszabályozható lenne. Semmilyen elfogadható magyarázat nincs például arra, ahogy az Európai Parlament választott képviselői eltűrték, hogy Kovács Zoltán, a magyar kormány hivatalos képviselőjeként, szappanoperának nevezzen egy bizottsági meghallgatást. Már csak az EP közvetlen választásokon alapuló intézményi legitimációja is azt követelte volna, hogy ilyen bárdolatlan sértés után a képviselők távozásra szólítsák fel Kovácsot, vagy ha erre nem hajlandó, akkor maguk távozzanak a teremből.
A politika – többek között – a szimbolikus üzenetek művészete. Putyin elnök magyarországi látogatása a saját szempontjából teljesen érthető. A súlyos gazdasági és pénzügyi válsággal küszködő, agresszív nagyhatalom diktátora az ukrajnai katonai akciókkal meglehetősen kilátástalan helyzetbe kormányozta magát. Egy globális amerikai-orosz hatalompolitikai játszmában még egy csekélyke súlyú NATO-tagnak, egy gazdaságilag az uniós lélegeztetőgéptől függő kicsiny uniós tagállamnak is jelentősége lehet. Ebből azonban még semmi más nem következik és – a felcsúti törzsszavazókon kívül – senki más nem is gondolja komolyan, hogy a nagyhatalmak között bármiféle közvetítő szerepe lenne Magyarországnak. Csak egyetlen példa: Angela Merkel a napokban a világ gazdasági hatalmasságait felvonultató davosi világgazdasági fórumon ajánlhatta fel Putyinnak a hosszú távú gazdasági együttműködést az ukrán válság békés megoldásáért cserébe. Milyen közvetítő szerepe lehet annak a kormánynak, amelynek egyetlen képviselőjével sem lehetett találkozni ezen a fórumon? Nyilván a világra szólóan sikeres magyar, „unortodox” gazdaságpolitika nem tette szükségessé a részvételünket Davosban.
Az elmondottak fényében talán reménykedhetünk abban a magyarázatban, hogy Angela Merkel újra megkísérli lebeszélni a magyar kormányfőt az eddig csak kudarcot hozó pávatánca folytatásáról. Ez hihető is, mert „szegénynek” (O.V. után szabadon) elég sok baja van. A görög válság inkább csak mélyülni látszik a Sziriza párt győzelmével, és ha egyelőre talán nem is kell Görögország euró-övezetből való kilépésétől tartani, az adósságkezelés újratárgyalása veszélyes tánc a szakadék szélén. Az euró-övezet többi bajban lévő tagja, mindenekelőtt Olaszország, Spanyolország, de talán a franciák is, árgus szemmel figyelik ugyanis a görögöknek esetleg adandó könnyítéseket, amelyeket szükség esetén maguknak is követelhetnek. Ez azonban a jelenlegi helyzetben már gazdaságilag vállalhatatlan lenne a gazdag „Észak” tagállamai számára, és mindez könnyen a közös valuta széteséséhez vezethet.
A fenti kérdések és kételyek ellenére a magyar ellenzéknek is üdvözölnie kell a Magyarországra látogató német kancellárt. Abban a reményben, hogy látogatásával nem megerősíteni és a választások előtt beígért „folytatásra” akarja biztatni a magyar kormányfőt. Az ország érdeke ugyanis az lenne, hogy végre határozottan szólítsa fel a „kettős beszéd” hazai nagymesterét – az európai szerződésekben is rögzített – kötelezettségei teljesítésére.
Európa sztárpolitikusának gondolnia kell arra, hogy a történelem sajnos gyakran ismétli önmagát. Az elhúzódó pénzügyi és gazdasági válságok mindig is kedveztek a fajgyűlöletnek, a bűnbakkereső antiszemitizmusnak. Ráadásul egy olyan országba érkezik, ahol a regnáló hatalom cinikusan meghamisítja a történelmet (lásd Szabadság-téri emlékmű) és összejátszik az erősödő szélsőjobboldali erőkkel.
A kancellár asszonyhoz hasonlóan híres német személyiség jó nyolcvan éve már ellátogatott hozzánk. Angela Merkel biztosan tudja, hogy Thomas Mann bátran kiállt az akkortájt éledő fasiszta barbársággal szemben, s az Európa vigyázz! című könyvét a nácik elégették. Talán a mi József Attilánkról is hallott, aki verset írt a Budapestre érkező nagy író üdvözlésére, benne a számunkra oly fontos sorokkal: „Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen/néz téged, mert örül, hogy lát ma itt/fehérek közt egy európait.”
Ma persze nem a demokratikus jogállam fontosságáról szóló „mesékre”, hanem határozottabb politikai fellépésre lenne szükség Európa jövője érdekében…
