Minden úgy történt, ahogyan várható volt. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma nem mondott le Polt Péter legfőbb ügyész kérésére André Goodfriend mentelmi jogáról, úgyhogy ezután a NAV elnökének, Vida Ildikónak nem áll módjában perbe hívni az amerikai ügyvivőt. Orbán Viktor most bizonnyal elégedett, hiszen pontosan ide akart kilyukadni: ország-világ előtt demonstrálhatja, hogy a kormány az úgynevezett kitiltási botrány dolgában hiába szerette volna az igazságszolgáltatás fórumai elé citálni Goodfriendet, ha egyszer a State Department ezt nem engedte. Ezentúl tehát, amikor a Vida-ügy, vagy amúgy általában a feltételezett adóhatósági korrupció bármikor szóba kerül majd, a többi kormányzati korifeus is mindig azzal fog érvelni, hogy sajnos maguk az amerikaiak akadályozták meg a tisztességes bírósági eljárást. Ez a hivatkozás persze alapjában sántít, de a felületesen tájékozottak - vagyis lássuk be: a mindenkori többség - szemében akár meggyőző is lehet.
A kormányzati kommunikációs recept ebben az esetben is a régi: tényként adnak elő egy sor olyasmit, aminek ugyan semmi köze a realitáshoz, még kevésbé az igazsághoz, de megfelelő csoportosításban a hitelesség illúzióját keltheti. Először is azt mondták, hogy amennyiben André Goodfriend „férfiként akar viselkedni” (copyright by Orbán Viktor), akkor bizonyítsa a NAV elnökét terhelő állításait. Majd felszólították az amerikai ügyvivőt, mondjon le diplomáciai mentességéről, hogy Vida Ildikó feljelentése alapján az ügyészség eljárhasson vele szemben. Aztán persze megígérték: ha a bíróságon netán sikerülne helytállnia az igazáért, a kormány kész menten vizsgálatot indítani az ügyben.
Mármost mindez egy heteken át ismételgetett halandzsa volt csupán. Tudniillik Goodfriend soha ki sem ejtette a száján a NAV-elnök nevét; minden faggatózás ellenére határozottan elzárkózott a beutazási tilalom alá esők megnevezésétől. Következésképp semmiféle vádat nem fogalmazott meg személy szerint Vida Ildikó ellen, aki viszont maga állt elő érintettsége beismerésével. Ettől eltekintve Goodfriendnek, még ha akarta volna, akkor sem állt módjában feladni diplomáciai mentességét, minthogy az kizárólag Washington jogkörébe tartozik. A magyar kormány illetékesei pedig tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy az amerikai külügyminisztérium hozzájárulásának semmi esélye, hiszen az ügyvivő nem a saját nevében, hanem kormányának képviseletében járt el. Tehát az egész feljelentési manőver – amelyre, mint tudjuk, maga a miniszterelnök szólította fel Vida Ildikót – közönséges színjáték volt a közvélemény félrevezetésére: ettől kezdve a kormánynak ugyebár nincs mit vizsgálnia az adóhivatalban.
Akadnak azonban külpolitikai elemzők, akik úgy vélik, ez a „megoldás” végtére úgy az amerikai, mind a magyar kormányzatnak lehetőséget kínál arra, hogy a kialakult patthelyzetből kikeveredjenek, a frissen delegált Colleen Bell előtt pedig ott a lehetőség, hogy megkísérelje normalizálni a két ország viszonyát. Erre a következtetésre alighanem az a túláradó fogadtatás vezetett, amiben a Budapestre érkező nagykövetnek része volt; a diplomácia rendes gyakorlatában valóban szokatlan szívélyesség többek szerint arra vallott, hogy Orbán Viktor maga is rendbe akarja hozni az általa olyannyira elrontott kapcsolatot.
De ne legyenek illúzióink. Ez a külügyi mosolyoffenzíva legfeljebb a jól ismert pávatánc egy újabb figurája, ami persze ahhoz képest, hogy a rezsim emberei eleddig miféle modortalanságokat engedtek meg maguknak Amerikával szemben, kétségkívül némi józanodást jelez. De ez még mindig nagyon messze van a konszolidációtól, Colleen Bell pedig nem azért jött, hogy némi udvariaskodással beérje. Közvetítői szerepének csak akkor lehetne értelme, ha a magyar kormányfő komolyan kész volna azokra a politikai változásokra, amelyektől Washington függővé teszi az „olvadást”. Ezeket a lépéseket azonban Orbánnak eddig esze ágában se volt megtenni, holott jó ideje tudja, mit várnak el tőle a tengeren túl. Nemcsak az államilag támogatott korrupció felszámolását, nemcsak a demokrácia intézményi függetlenségének, a fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállítását, hanem az Oroszországgal folytatott politikai kaland lezárását is.
Ám kevéssé valószínű, hogy mindezt az új nagykövet két szép szeméért most megtenné. A miniszterelnök nem lesz hirtelenjében elkötelezettje az atlantista külpolitikának, mert ahhoz jobbára fel kellene adnia mindazt, amit a Nemzeti Együttműködés Rendszerében eddig kiépített. Mindenekelőtt kénytelen volna tiszteletben tartani az alkotmányos jogállam normáit - hiszen a magyar politikai berendezkedés csak ezáltal válna kompatibilissé a fejlett nyugati országokéval. De ha erre hajlana, azzal egyszersmind felszámolná a saját rendszerét. Mert itt már nem lehet olyasféle középutat találni, ami az önkényességből is, meg a demokráciából is adagol valamennyit – a rezsimet önmozgása viszi a radikalizálódás felé. S bár Orbán érzékeli ugyan az utóbbi idők geopolitikai súlyeltolódásait, az orosz kártyáról sem akar lemondani; mind Amerikával, mind Európával csupán látszatalkukat próbál majd kötni. Olyanokat, amelyek lényegében érintetlenül hagynák saját önkényuralmát. Vagyis legfeljebb a retorika szintjén térne jobb belátásra.
Ami viszont kevés lesz a külpolitikai enyhüléshez. Attól továbbra sem fog megolvadni a jég.
