B.I.-nek
Hirsch Jenő szüleinek életében voltak a békekölcsönök, amelyeket kötelező jelleggel kellett az állampolgároknak jegyezniük, de önként vállalták a népgazdaság mihamarábbi helyreállítása érdekében. Majd nemsokára jöttek a „kommunista szombatok”, amikor is a dolgozók ismét csak szabad akaratukból mondtak le a pihenésről, mert a szocializmus minél lélegzetelállítóbb és hétmérföldes léptékben történő felépítéséhez elemi érdekük fűződött.
A nyírségi almaszedés, amelyben hősünknek részt venni szerencséje lehetett, objektíve valahol az előző típusok egyik alfaja volt, szubjektíve Hirsch Jenőt mégis inkább a kényszermunkára emlékeztette. Egy porcikája sem kívánta ezt a fajta társadalmi munkát, amikor állandóan ügyelő orvos feleségének nem volt kire hagynia alig egyéves lányukat, amikor sehol sem állt még a disszertációjával, de egyébként is: lett volna mit behozni normál, hétköznapi foglalkozásában is. Már pályakezdőként állandó lemaradásban volt.
Hirsch Jenő tehát egy gólyatáborba csöppent felügyelő tanárként, amelyben az alma lett a legkisebb közös többszörös, a Szovjetunióba szánt Szabolcs aranyának (valójában csak ezüstjének, hisz mindenki tudta, hogy az oroszoknak a II. osztályú termés is jó) jutott az a felemelő feladat, hogy az elsős filoszokat egy csapásra közelebb hozza egymáshoz meg a munka valós világához.
Ehhez képest az egyetemleges hasmenés lett a mágikus erő – tán megbocsáttatik e helyütt némi, ámbár a lényeget adekvátan tükröző képzavar –, amely összecementezte e tarka társaságot. Először a kocsmára gyanakodtak, amely a gondosan fehérre meszelt, istállókból kialakított éjjeli menedékhelyüktől tisztes, ámbár korántsem leküzdhetetlen távolságra feküdt. A falusi kevertben csak az volt a jó, hogy mielőtt még igazán egymásnak fenekedhettek volna a helybéli legényekkel, az egyetemi ifjúság már félholtra itta vele magát. Csakhogy az almafákon túli bokrokat másnapra nemcsak a kocsmai hősök, de nemre és iszákosságra való tekintet nélkül szinte valamennyi táborlakó sűrűn látogatni kezdte.
A vezetőség még ekkor is a tábor koedukált voltának és a hormonok szakadatlan munkálkodásának tulajdonította ezt a ligetes környezetben korántsem szokatlannak, még kevésbé gyanút keltőnek számító cselekménysort. A példás gyorsasággal személyesen megszemlélt tárgyi bizonyítékok alapján azonban a felügyelő tanároknak, a KISZ-vezetőséggel és a helyi hatalmi ágak (téesz, járás, pártbizottság) embereivel karöltve kénytelen-kelletlen konstatálniuk kellett, hogy itt bizony nem nyámnyila filoszok vulkánszerű hányásáról, netán eléggé el nem ítélhető üzekedéséről, hanem nem kevésbé intenzív fosásáról van szó.
A látó- és szaglószervek segítségével minden kétséget kizáró módon dokumentált bizonyosság ellenére, a továbbiakban diametrálisan eltért a fővárosi diákok és a helyi notabilitások helyzetértékelése. Az egyetemisták ettől kezdve – erősen korlátozottá vált munkaképességükre hivatkozva – az almafák felé se néztek, helyette vaságyaikon múlatták az időt, ki lázasan, ki láztalanul, ám egyformán izgatottan várva, hogy mikor fogják végre tömeges fertőzés miatt bezárni a tábort, és mehetnek haza. Az ingyen munka kedvezményezettjei ugyanakkor munkamegtagadásról, sőt, sztrájkról és szabotázsról beszéltek, ahogy a korabeli foximaxi gyorstalpalókon azt a nyugati munkásmozgalomról szóló órán nekik megtanították. A hallgatók körében villámgyorsan terjedtek az afféle szóbeszédek, hogy a rabszolgamunkával szedett almák gazdája sógora a helyi vadásztársaság elnökének, akinek viszont a megyei tisztiorvos az ipamurama, és mindannyian ivócimborái valamilyen városi tótumfaktummak.
Az állóháború megmerevedett frontjain az egyetemi vezetőkkel folytatott interurbán beszélgetések sem hoztak áttörést, így Hirsch Jenő felkerekedett és hazavonatozott, hogy szónoki adottságaival és személyisége delejes erejéből fakadó meggyőző képességével jobb belátásra bírja főnökét, aki félórás kéztördelés és fel-alá járkálás után – visszaküldte őt a járványba. A kör bezárult. De legalább vírustól rettegő hősünk örökre megértett valamit az egyetemek korlátozott autonómiájából a proletárdiktatúrák korában.
A dolog mégsem maradt annyiban, mert akadt egy szintén pórul járt egyetemista, aki kezdő riporterként csinált róla egy anyagot az akkortájt első számú rádiós közéleti műsornak számító 168 órában. Abban aztán Hirsch Jenő kiokádta minden felháborodását a megyei egy magyar nábobok kiskirálykodásáról, a nómenklatúra összefonódásáról és a szocialistának csúfolt termelő munka ifjúságot demoralizáló hatásáról. Ez utóbbi részeket – a beindult nyilatkozó nagy szerencséjére – a felelős szerkesztő ugyan mind kivágta, de a fővárosi egyetemisták befosása benne maradhatott és adásba, ezzel pedig országos dimenzióba került. Köszönhetően egy oroszlánkörmeit élesítgető ifjú újságírónak, bizonyos Friderikusz Sándornak.