A brüsszeli kommunális választásokon az én kerületemben egy marokkói származású férfi vezette a szocialisták listáját. Amikor a kampányzárón illendően sok sikert kívántam neki, búcsúzóul hozzátettem, „insallah”, ami szó szerint azt jelenti, „ahogy Allah akarja”, de a köznyelvben „remélhetőleg” értelemben is használják. Rachid széles mosollyal fogadta, és ő is megismételte a Korán szövegéből származó jókívánságot. Egy budapesti barátom elmenőben mégis megkérdezte, nem volt-e kicsit sértő, hogy e kifejezéssel Rachid arab származására utaltam.
Aggodalma felesleges volt, Belgiumban senki, vagy legfeljebb csak némely kelet-európaiak szégyellik a származásukat, az arabok meg végképp nem. Közvetlen környezetemben egy arab család üzemelteti a sarki kisboltot, szemben a szabóműhelyben egy kedves, mindig mosolygó marokkói úr varrogat, a bankban pedig tunéziai fiatalember a „személyi referensem”. Ahogy látom, a villamost és a buszt is jó részt arabok vezetik, és a rendőrök, közterület felügyelők között is jócskán képviselve vannak.
Néhány utcára lakom a brüsszeli nagymecsettől, és pénteken kora délután az itteni arab közösség teljes keresztmetszetével találkozhatom. Nagy fekete autós elegáns urak, európai öltözetű tisztes kispolgárok, hipszter beütésű fiatalok, csillogó motorkerékpáros csávók, és sokan, talán a többség a hagyományos, lepelszerű arab öltözékben. Ha a ruha természetesen nem is árul el mindent viselőjéről, valamilyen képet mégis ad arról, hogy tulajdonosa milyen mértékben akar, vagy nem akar integrálódni az európai környezetébe. Az iszlám közösségen belül a lelkekért folyik a harc, és amíg az egyik oldalon több arab politizál a demokratikus belga pártokban, a másik oldalon a Sharia4Belgium elnevezésű fundamentalista szervezet nyíltan az integráció ellen kampányol. Militáns aktivistái ellen jelenleg is folyik egy per Antwerpenben.
Brüsszelben hozzávetőlegesen 300 ezer muszlim él, de nagyjából húsz százalékuk török, és ők még földrajzilag is elkülönülnek az arab közösségektől. Az arabok 35 százaléka 18 év alatti, míg a „bennszülöttek”, azaz az eredeti brüsszeliek esetében ez az arány csak 18 százalék. Vagyis a fundamentalisták legnagyobb reménye a demográfia, és ennek megfelelően elsősorban a fiatalokat akarják megnyerni részint a vallási előírások szigorú betartásának, részint egy befelé zárkózó, erőszakos akciókra is nyitott életformának. Elsősorban a szegény, munkanélküli, kilátástalan helyzetben levő fiatalokra számíthatnak, bár a felmérések szerint az Izrael-ellenesség az iskolázott arab fiatalok között is jelentős. Becslések szerint körülbelül három-négyszáz belga állampolgárságú dzsihadista harcol Szíriában, ami az összlakosság létszámához képest kiemelkedően magas szám. Időnként muszlim vallásra áttért „fehér” is van köztük, annak idején a magyar sajtóba is eljutott annak a charleroi-i vallon nőnek a híre, aki átvette férje vallását, majd öngyilkos terroristaként felrobbantotta magát Irakban. Az egyik flamand lap akkor nagy gonoszsággal azt írta, hogy aki Charleroi-ba születik, annak ez is egy lehetséges karrier.
Ezt a gonoszkodást csak azért érdemes megemlíteni, mert a belga közélet alapvető választóvonala továbbra is a franciául beszélő vallonok (és brüsszeliek), illetve a holland nyelvű flamand közösség között húzódik. A nacionalista pártok – elsősorban a flamand oldalon – nemcsak a bevándorlás ellen küzdenek, hanem egyben a kétnyelvű ország szétválását, vagy laza konföderációvá alakítását is szorgalmazzák. A flamand nacionalisták szemében a bevándorló muszlimok mellett a lepusztult iparvidékeken élő vallonok is „ingyenélők”, akiket a flamand adófizetők tartanak el. Visszatérő panaszuk az is, hogy az egykor flamand Brüsszel elsősorban azért vált francia nyelvű várossá, mert a bevándorlók anyanyelvük mellett a franciát használják. Ezzel együtt arányaiban a flamand Antwerpenben még több muszlim lakik, mint Brüsszelben.
A bevándorlás megszigorítását Belgiumban is elsősorban a jobboldali pártok szorgalmazzák. De a migráció visszafogása sem változtat azon a tényen, hogy a már itt született muszlim fiatalok egy része nem azonosul a belga társadalommal, „mi” és „ők” szembenállásban gondolkodik, és félő, hogy egyre többen választják közülük az erőszak útját. Nemrég emlékeztek meg a Belgium és Törökország közötti „vendégmunkás-egyezmény” aláírásának ötvenedik évfordulójáról, és ebből az alkalomból sok szó esett arról, hogy a török közösség milyen sok értékkel és személyiséggel gazdagította Belgiumot. De a muszlim bevándorlók többsége a Maghreb országokból, elsősorban Marokkóból érkezett, és elsősorban ők fordulnak radikális irányba. És ebbe a radikális hitszónokok mellett a szegénység, a munkanélküliség, a gyenge iskolázottság is belejátszanak.
A belga társadalmat - mely ezer szállal kötődik Franciaországhoz, a francia kultúrához – mélyen megrázta a párizsi merénylet híre, és az azt követő, belgiumi terrorista-ellenes akció. Igazából senki sem tudja, mit hoz a jövő, legyőzi-e a békés integráció a radikalizmus kísértését, vagy egyre több arab fiatalt nyernek meg a dzsihádnak, de legalábbis a vallási fundamentalizmusnak. Természetesen nagyon sok múlik az arab közösségek vezetőin, imámjain, Rachid-féle politikusain is, hiszen ők a saját példájukkal is hatni tudnak a fiatal arabokra.
Insallah.
