„Elmentem F. doktorhoz. L. doktor üzenetét vittem, aki írásban is kifejtette: a tüdőm annyira jól van, hogy operálható és sugarazható az agyam. K. doktor fölhívta V. doktort - aki először operált, lassan másfél éve -, megtanácskozták, hogy akkor máris küld az altatóorvoshoz. Szólt is az asszisztensnőnek, hogy intézkedjen, de közben mégis úgy döntött, hogy talán a két kis daganatot kellene kisugarazni, aztán kivágni a nagyot. Szólt V. doktornak, hogy mégis inkább így legyen. Addig is figyelik a V. doktorra váró nagyobb daganatot, amit mindenképpen ki kell kanyarítani a fejemből.
Aztán figyelmeztetett, hogy ezek a beavatkozások kockázatosak...” – így írta betegsége krónikáját szinte egy napló pontosságával. Az újságíró, a publicista kívülálló hűvös tárgyilagosságával.
Pontosan tudta mi történik vele, mi a kockázata egy-egy beavatkozásnak, és mit nyerhet vele. Amikor kicsit erőre kapott, bejött a szerkesztőségbe, leült az asztalához és anekdotázni kezdett. Egyhangúvá lett hétköznapjainak apró történéseit gyűjtötte csokorba és mesélte el, olyan kézzelfogható színekkel, ahogyan csak arra az írok képesek.
Mert valójában író volt. Minden publicisztikáját irodalmi igényességgel fogalmazta meg, még akkor is, ha belül megannyi indulat fűtötte. Valójában indulatos ember volt, nem tudta hideg fejjel túltenni magát azokon a mindennapi disznóságokon, amelyek újra és újra arra késztették írjon, vitatkozzon, pöröljön.
Mindössze 62 éves múlt, amikor a szervezete megelégelte a betegséggel való küzdelmet, de mégis nagyon „hosszú életet” élt. Az esztergomi ferences rendi gimnázium tanulójaként kezdett újságot írni, később, elvégezve a MÚOSZ újságíró iskoláját külpolitikával kezdett foglalkozni, aztán szociológiát és filozófiát is tanult. Egyszer erről – a maga kicsit csipkelődő stílusában - azt mondta: talán békésebb lett volna az élete e két tudományág nélkül. De ő is tudta, hogy ez nem igaz. Akárhová sodorta az élete – volt tudományos „segédmunkás”, hentes, egy időben hírlapkézbesítő, de dolgozott üzemi lapoknál, sőt a Katona József Színháznál is – mindig „szedett magára” valamit, ami később muníciót jelentett a napi munkájához.
Amilyen igényes volt önmagával szemben, annyira megkövetelte ezt a szerkesztőségtől is, amelynek szellemiségéhez naponta a nevét adta. Egyik alapítója volt a talán legelső bulvárlapnak, a Mai Napnak, később a Népszabadság munkatársa lett, de már akkor igyekezett megtanulni az internetes újságírást, amikor az még nálunk nem is gyerek, csupán bébi cipőben járt. Tudósította a Romániai Magyar Szót, műsort szerkesztett a Klubrádióban, állandó szerzője volt a Hócipőnek, írt novellákat, portré könyvet, szerepeltek írásai antológiákban...
Rendkívül sokoldalú és termékeny volt, amelyet a szakmai világ is elismert. Megannyi rangos szakmai díjjal jutalmazták: megkapta a Táncsics Mihály-díjat, neki ítélték a Fejtő Ferenc-díjat, a Füst Milán-díjat, a Radnóti Miklós antirasszista díjat, a Polgárjogi-díjat, hogy a munkáját elismerő nívó-díjakról ne is beszéljünk.
Igazi – szakmai és a politikai - otthonra mégis a Népszavánál talált. A baloldali értékek következetes hirdetőjeként, a Vélemény rovat szerkesztőjeként és joggal érezhette, hogy övé a „pálya”. Egészségesen, de már a kórral küszködve is szinte naponta volt mondanivalója. Az utóbbi hetekben már attól szenvedett a legjobban, hogy a fejében zsongó gondolatokat nem tudta leírni: a keze nem engedelmeskedett.
Pedig annyi mondanivalóm volna – kesergett a minap is, amikor telefonon beszéltünk. Ezeket a gondolatokat, sajnos, örökre magával vitte.
A Magyar Szocialista Párt minden tagja és szimpatizánsa nevében együttérzésünket fejezem ki Andrassew Iván családtagjainak, barátainak, tisztelőinek.
