Kaotikus helyzet
A tüntetők tehát elérték, amit akartak, elűzték a gyűlölt diktátort. A demokrácia felé vezető út azonban a vártnál hosszabb, gyötrelmesebb lett. 2011. január 27-én Mohammed Ghannouchi miniszterelnök bejelentette a kormány gyökeres átalakítását, de másnap e kabinettel szemben is tüntettek. Néhány napra rá felfüggesztették az addigi kormánypárt, az RCD működését.
Február 19-én és 20-án ismét tüntetések színhelye volt a főváros: a megmozdulások résztvevői azt követelték, hogy a kormányból menesszék a volt rezsim embereit. Az instabil helyzet nyomán Gannouchi február végén bejelentette lemondását. Béji Caid Essebsi váltotta fel.
A demokratikus átmenet fontos fejezete volt a 2011. október 23-i voksolás: megválasztották az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjait. A legtöbb mandátumot a Muzulmán Testvériséghez közel álló Ennahda szerezte meg: a 217-ből 89 mandátumra tett szert. A Kongresszus Párt segítségével 2011. december 12-én Mohamed Moncef Marzoukit választották meg elnöknek, aki december 24-én Hamadi Jebalit jelölte ki kormányfőnek.
Bár az Ennahda mérsékelt muzulmán pártnak állította be magát, s elítélte a szélsőségesek akcióit, sok tunéziai félt attól, hogy hatalomra kerülése után a párt Tunézia iszlamizálására törekszik. A borúlátók jóslatát igazolni látszott, hogy 2012-2013-ban több olyan képviselőt és politikust támadtak meg, akik nem az Ennahda tagjai voltak.
Különösen a muzulmán párt egyik legnagyobb bírálójaként ismert Chokri Belaid, valamint Mohamed Brahmis 2013 februárjában, illetve júliusában történt meggyilkolása keltett óriási visszhangot. Az év nyarán ismét tömegtüntetésekre került sor az országban, ezúttal azonban már az Ennahda ellen tiltakoztak. Sok nő is attól tartott, hogy megkurtítják jogaikat.
A tiltakozó megmozdulások több hónapig tartottak, mígnem 2014 januárjában Ali Larayedh kormányfő egy nemzeti „párbeszéd után” átadta helyét Mehdi Jomaanak, aki technokrata kormányzatot hívott életre. Mindeközben az alkotmányozó nemzetgyűlés egyre inkább parlamentként működött, törvényeket fogadott el. A legfontosabb eredmény azonban mégiscsak az új alaptörvény elfogadása volt, amelyet 2014. január 27-én nagy többséggel szavazott meg a törvényhozás.
Az alkotmány teljeskörű lelkiismereti és vallásszabadságot biztosít, kiáll a női egyenjogúság mellett. Az elnök és a kormányfő közötti hatalommegosztás biztosítja, hogy Tunézia ne lehessen többé diktatúra. Létrehozták az alkotmánybíróság intézményét is. Szakértők rámutattak: az alaptörvény a maga nemében teljesen egyedülálló az arab világban, nem is tesznek benne említést az iszlám törvénykezésről, a saríáról.
2014. október 25-én rendezték meg a parlamenti választást, amelyen meglepetésre nem az iszlamista Ennahda, hanem a szekuláris Nidaa Tounes párt végzett az élen, ám mivel 85 mandátumot szerzett a 217 tagú törvényhozásban, így koalíciós partnerekre van utalva. Az elnökválasztás decemberi második fordulóját szintén a szekuláris Nidaa Tounes jelöltje, a 87 éves Béji Caid Essebsi nyerte meg, akinek a nevével már a 2011-es ideiglenes kormánynál is találkozhattunk.
Tunéziában tehát rövid időn belül két demokratikus választást rendeztek. Komoly fegyvertény az is, hogy nem az iszlamisták irányítják az országot. Ugyanakkor még nagyon hosszú az út a teljes átalakulásig.
