Örök elégedetlen magával és a világgal, és ebben sokban egyezik Bástival, aki soha nem tud eléggé megfelelni önmagának, meg kritizálni valója is akad bőven. Széles érzelmi amplitúdókkal él és játszik. Meg hihetetlen energiával. Miközben annyi siker után minden szerepe előtt halálra gyötri a kétely, hogy ő nem lesz alkalmas a feladatra. Hiába nyugtatgatja magát, hogy azért máskor is volt már valahogy, újra és újra úrrá lesz rajta a félsz, és megkínozza rendesen.
Egy dologban volt mindig biztos, hogy ő színpadra termett. Édesanyja is színésznő volt, Zolnay Zsuzsa, aki nem futotta be azt a pályát, amit talentuma megérdemelt volna, édesapja pedig Básti Lajos, a messze zengő hangú nagy hősszínész, ő nem akarta, hogy a lánya is a világot jelentő deszkákra lépjen. Julit riasztotta a papája hírneve, meg is változtatta a nevét Bójásra, és az édesapa elől eltitkolta, hogy felvételizni megy a színművészetire. Aztán, amikor hamarosan az apját emészteni kezdte a halálos kór, visszavette a nevét. De azzal már a lojális mamát is sikerült kihoznia a béketűrésből, hogy több kiválónak látszó budapesti szerződési ajánlatra mondott nemet, köztük a Nemzeti Színházéra is. Bár ott az édesapja miatt vele azért összekacsintottak a nagy bölények, akik élő voltuk létére gyakran már szobortalapzaton hitték magukat.
Nem tetszett neki az abban a színházban lévő tekintélyuralmi rendszer. Hogy csak azért kuss a neve, mert fiatal. Boldogan ment viszont, amikor Babarczy László a messzi Kaposvárra invitálta, ahol erős kezű rendezők ugyan gyakran megmondták a tutit, de igazán kíváncsiak voltak a színész személyiségére. Vitatkozni, világot megváltani lehetett velük hajnalig a színészbüfében, és lázas, ihletett, netán még forradalminak is számító produkciókat létrehozni, úgy alkotóközösségben létezni, hogy közben az egyéniség is kibontakozhasson.
Hogy tehetség, az érződött már osztálya azóta legendássá vált, Major Tamás által rendezett, Tudós nők vizsgaelőadásán. Akkor láttam először elcsúfítva a szép Bástit. Ha jól emlékszem még alaposan ki is tömték, hogy ormótlanul kövérnek hasson, és mindehhez buzgó, tudálékosan ostoba kékharisnya volt, meg kellett pukkadni a nevetéstől.
Aztán, ha kezdetben Kaposváron láttam görcsösnek is, mindegyik alakítása izgalmas volt valami miatt, kétségtelenül mutatta színészi talentumát. Elképesztő volt például a Paraszt Hamletben Oméliaként. Nem véletlenül nem Opheliát írtam, a darab szerint a Hamletet ugyanis falusi színjátszók adják elő a maguk meglehetősen sajátos értelmezésében. Básti egyszerre volt tűzrőlpattant, tenyeres-talpas, de közben érzékeny, és persze szerelmes nő, aki a kedvesen bumfordi módján igencsak mulatságosnak, ha kellett, tragikusnak is, bizonyult. Velma Kellyként a Chicagóban sztárként tündökölt, de azért megmutatta azt is, hogy csaknem a semmiből jött az a gyilkossá lett, uborkafára felkapaszkodott nő, akit játszik. A Filmcsillag című sematikus szovjet operettben, ami a kaposváriak verziójában a szocialista rendszer erősen gunyoros paródiájává vált, lenyűgöző felszabadultsággal, bámulatos lazasággal komédiázott.
De egy idő után nehezen bírta elviselni, hogy Marci fia Budapesten van a nagymamánál, ő pedig nem ritkán az esti előadás után gyorshajtással hazaszáguld, hogy puszit adhasson neki, majd hajnalban visszateper Kaposvárra a délelőtti próbára. Ezért megváltás volt számára, amikor egy gödöllői vendégjáték után Zsámbéki Gábor bement hozzá az öltözőbe, és azt mondta, beszélni akar vele. Remélte, hogy a Katonába hívja, és reményei valóra váltak. Ezt persze Kaposváron árulásnak minősítették, mindenáron tartóztatni akarták, fejtegették, hogy nem elég érett erre a lépésre, de ő már rendíthetetlenül eltökélt volt.
És ott lehetett a Katona nagy korszakában, ki tudja hány országban játszhatta el Ascher Tamás kultikussá vált rendezésében Mását a Három nővérben. Ami itthon is hosszú-hosszú ideig levehetetlen volt a repertoárról, az utolsó előadás belőle pedig egészen ünnepivé sikeredett. Nekem is könnyes lett a szemem, olyan volt ez, mintha egy meglehetősen jó barátunktól kellett volna végleg búcsúzni.
Az Übü királyban kegyetlenül szeszélyes Übü mamaként, megint elcsúfítva és kitömve, szintén lehetett világot járni, már tán kicsit sok is volt belőle, szegény Marci fiú megint háttérbe szorult, emiatt pedig ott volt a csaknem állandósult lelkiismeret-furdalás. Meg bizonyos idő után mintha nem jöttek volna inspiráló, kíváncsi kísérletezésre, megújulásra serkentő feladatok. Básti nem minden sértődés nélkül, de megint váltott, a Nemzeti tagja lett. Játszott ott jókat, kevésbé jókat, de az például nem állítható, hogy Alföldi Róbert időszakában agyon szerepelte volna magát. Mégis nagyon megsiratta ezt az időszakot, ami érződött amikor az Alföldi rendezte Sirályban Arkagyinát adta. Csehov darabja már akkor került színre, amikor tudható volt, hogy a direktornak távoznia kell a posztjáról. Megint csak roppant szeszélyes, sőt ezúttal eléggé buta nőt alakított, aki nem csupán a fiatalságától, fénykorától kényszerül búcsút venni, hanem nyilvánvaló volt, hogy a társulat ezzel a produkcióval elköszön eddigi időszakától, hűséges közönségétől is.
Básti maradt Vidnyánszky Attila időszakára is. Bár igazán bizakodott, a Zűrzavaros éjszaka balul sikerült előadásában nyilvánvalóan nem érezhette jól magát, és nem is volt jó, ahogy más sem. Bár nem olvastam hírt arról, hogy elszerződött a Nemzetiből, úgy látom, januárban, februárban nincs ott fellépése.
Több produkcióban is játszik viszont a Centrál Színházban, amit a férje, Puskás Tamás igazgat. Igazi alkotópáros, akik otthon, hajnalban felébredve is képesek az adott szerepről, premierről, szakmáról nekibuzdulva beszélni. Értik, kiegészítik, segítik egymást. Ennyi idő után is még szerelmesek. Az átélt élmények, a csillapíthatatlan hevület, a fanyar humor, az örökös nyughatatlanság pedig fölkerül a színpadra. Belőlük táplálkozik az a pénztárosnő is, akit Básti Juli a Jó emberekben annyira remekül alakít.
