Megvetem a szélsőséges hangnemet a politikában. Mindig is megvetettem, szóban és nyomtatásban egyaránt. Most különösen igazoltnak látom ezt a fölfogást, hogy érdekes hír érkezett Svédországból. Szociáldemokrata és zöld kisebbségi koalíciós kormányának karácsony után sikerült rávennie a jobboldal javarészét, klasszikus konzervatívokat és környéküket, hogy olyan egyezményt kössenek viszonylag elég hosszútávra, 2022-ig, amely elszigeteli a szélsőjobboldalt. Nagy általánosságban 13 százalékra becsülik a támogatottságukat, annyira, mint amennyi nyers fölmérések szerint a magyar Jobbik aránya. Elszigetelik azt az irányzatot, amely idegengyűlöletet szít, ezzel védik a demokráciát. Nem kételkedem, hogy akadnak majd, akik éppen ezt az alkut tartják majd demokráciaellenesnek. Ott lehet érdekes ez a stockholmi példa, ahol a szélsőjobboldal akár közvetlenül is fenyegetheti a demokráciát.
Ne legyünk szemérmesek, például nálunk Magyarországon is. Régóta rebesgetik és nem minden realitás nélkül, ha talán ilyen valóságos paktum nem is létezik, hogy a Fidesz és jó cimborája, a KDNP kacérkodik a Jobbikkal. Pontosabban, abból a táborból reméli megnyerni egy majdani választási győzelemhez nélkülözhetetlen hiányzó voksokat. Ez a fölállás mindig is jelen volt az utóbbi években eldurvult honi közéletben, de különösen most, amikor immár a milliót súrolja a koalíció híveinek az elpártolása. És amikor éppen ezért Orbánnak és alvezéreinek a szóhasználata gyakran még árnyalataiban is a legközelebb került a Vonáékéhez.
Különösen érezhető ez a diplomáciában, ahol idestova a sztálini Szovjetunió külpolitikai szótárát másolják. Lehet gúnyolódni azon, hogy a külügyminisztérium irányítása dilettánsok zsákmánya lett, magát a minisztert is kinevetik a külvilágban, az utóbbi hetekben azonban már nem ez a megdöbbentő. Hanem az összehangolt szóbeli hadjárat, amely személyesen Orbántól indult ki, hogy aztán utánzókra leljen. Lázár Jánosban, az alvezérben, és nehogy lemaradjon, a gyűlölködésre mindig is hajlamos Kövér Lászlónál kössön ki. A molotovi hangnem követéséből hovatovább már csak az hiányzik, hogy Washingtont nyíltan is imperialista hatalomnak bélyegezzék.
A magyar diplomácia első számú célpontja ma az Egyesült Államok. A kormány verbálisan immár igazi szócsatát vív Washingtonnal, a miniszterelnök szertartásos péntek reggeli szentbeszédeinek ő a fő célpontja. Lázár úr a kiábrándulás fűtötte magyar tömegtüntetéseket már nyíltan is a State Department közvetlen ösztönzésének tulajdonítja, szerinte hovatovább a zömében műkedvelő, gyakorlatlan szónokokat is ott képezik ki, egy nap talán hangsúlyaikban fölfedezik majd az angolszász akcentust is. Nehéz fölfogni józan ésszel, hogy miért az utóbbi hetek összpontosított támadása. Mintha Budapest elszánta volna magát arra, hogy nyíltan provokálja a tengerentúlt, erre hangolja egész külügyi apparátusát. Játék ez a tűzzel, azt a benyomást kelti, hogy innen a Duna partjáról, zsarátnokokat hajítanak odaátra, és ha netán valami bármilyen csekély célpont is szikrát fogna, késő lesz oltogatásba kezdeni. Ebben a kapcsolatban már igazi veszélyek rejlenek.
Ha az ember veszi a fáradságot és visszatekint, a távolabbi múltba, abban a személyes hajszában, amelyet André Goodfriend ügyvivő ellen indítottak, már-már elfeledett elemek visszaszivárgását véli fölfedezni. Súlyos korból, mondhatni Rákosi Mátyás idejéből. A kevésbé komoly ügy, bár végeredményében szerencsés kimenetelű volt, a magyar-francia diplomáciai érintkezést kezdte ki. Kulturális attaséi vagy tanácsosi beosztásban dolgozott Budapesten, eredetében még a Horthy-rezsim idejéből, Francois Gachot, maga is költő, irodalmunk nagy barátja. Még Radnótiné Gyarmati Fanni most megjelent könyvében is megemlíti őt. Baráti kapcsolatot ápolt a franciás irodalmi érdeklődésű Justus Pállal, aki maga is költő volt, a Szociáldemokrata Párt egyik ideológusa, a szerencsétlent a Rajk-perben nyolcad rendű vádlottként csuktak esztendőkre börtönbe. Erről az esetről véletlenül vannak közvetett emlékeim is, mert Gachot veje, a remek Korolovszky Lajos személyes jó barátom volt, néhány részletét ismerhettem. Gachot-t nem merték perbe fogni, de a Rajk-ügy nyomozása idején idézgették, ami nem használt a kétoldalú viszonynak, végül azzal úszta meg, hogy eltanácsolták Magyarországról. Nem utasították ki, mert annak súlyosabb következményei lettek volna. A másik Rákosi korabeli emlék arra az időre esett, amikor a párt igyekezett sürgősen visszaszerezni az ideiglenesen amerikai kézre került Szentkoronát. Túszként nem diplomatát szemeltek ki, csupán a Standard telefongyár akkori pesti igazgatóját, Robert Vogelert, aki 13 évi börtönbüntetést kapott. A Markóba zárták, bokáig érő vizes cellába, de „csupán” hónapokat ült, utána kiutasították. Ne túlozzunk, Goodfriendet, még maga Orbán is csupán azzal „fenyegette”, hogy végszükségben ő is a kiutasítás sorsára juthat.
A fent említett esetek óta évtizedek teltek el, és a mai magyar kormánnyal ellentétben akkor a hatalom mögött Sztálin állt. Ma jószerivel Putyinon kívül szinte senki.
