Furcsa egy játékszer ez, de hát a geopolitikai sakktáblák már csak ilyenek. Sokan ülnek az asztalnál, hogy a másik bordájába könyökölve, annak hóna alatt a bábukat taszigálják, miközben fél szemmel a másikat lesik. Orbán Viktor is ott ül, kényelmetlen matt-közelben, s talán éppen nagy levegőt készül venni...
Mert tételezzük fel - bár sok okunk nincs rá -, a kormányfő van annyira megfontolt, hogy Vlagyimir Putyint nem azért hívta meg Angela Merkel német kancellár nyomában Budapestre, hogy Nyugaton szertefoszlott tekintélyét "csak azért is" Keletről erősítse meg. Amivel csak annyit érne el, hogy az amerikaiakat és az uniót is feldühítené. Bár az előbbiek inkább hajlamosak ilyenkor higgadtan, a Fidesz-hatalomra nézve sok jót nem ígérő, hosszú távú tervek kovácsolásába kezdeni. Merkel néhány órás látogatását sem erősítették még meg hivatalosan, vissza is táncolhat egy hirtelen influenzás roham miatt. Gondoljuk tehát inkább azt, hogy szorult helyzetében a miniszterelnök nagyot álmodott, s egyetlen lendülettel akar félresöpörni mindenkit, hogy váratlan húzással új állást teremtsen a sakktáblán. Hogy ezzel visszanyerje nem csak Washington, hanem Brüsszel bizalmát is. Ha már megkerülni nem tudja, hát új dimenzióba helyezze a korrupciós vádakat és az illiberális állam napi gyakorlatát.
Hogy néznének rá, a kitaszítottra, ha mondjuk új életet tudna lehelni az 1994. decemberi Budapesti Memorandumba! Abba a nemzetközi szerződésbe, amelyet az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet konferenciáján írtak alá, amikor Ukrajna csatlakozott a nukleáris fegyverek korlátozásáról szóló atomsorompó-egyezményhez. A memorandumot eredetileg három atom-nagyhatalom, Oroszország, az Egyesült Államok, és az Egyesült Királyság jegyezte, később Kína és Franciaország is támogató nyilatkozatot adott ki. A szerződés garantálta Ukrajna, Fehéroroszország, és Kazahsztán területi integritását, cserébe Ukrajna 1994 és 1996 között leszerelte a világon harmadik legnagyobbnak számító nukleáris fegyverarzenálját, amit még a Szovjetunió feloszlásakor örökölt, s amelynek birtokában most nyilván másként tudna beszélni. Aztán történt, ami történt. Ukrajnában - túlértékelve az unió ajánlotta csatlakozási szerződést - életre kelt a Majdan tér, elsöpörték a korábbi hatalmat, most pedig már nem csak az uniós, hanem a NATO-csatlakozás a határozott terv. Amit az oroszok nyugati frusztráltságukkal megterhelve szabályos fenyegetésként élnek meg. Annektálták hát a Krímet, s háborús állapotokat szítanak Kelet-Ukrajnában. Válaszként az Egyesült Államok jelezte, hogy az orosz beavatkozással Moszkva megszegte a Budapesti Memorandumot, az unió pedig szankciókat hirdetett.
Amerika egy kissé homályos geopolitikai játszmába kezdett, amely mind távolabb tolja Moszkvát Európától, s a XX. századi tömbstratégiák rossz emlékét idézi, amely nyelvet persze az oroszok tökéletesen értik és beszélik. A németek viszont nem szeretnék Moszkvát Európától messze látni, nagyon nem szeretnék sokáig fenntartani a gazdasági szankciókat, amelyek következményeit nem csak Oroszország, hanem Nyugat-Európa is nyögi. Ezek enyhítéséhez először is az kellene, hogy Moszkva politikai engedményeket tegyen, aminek feltétele alighanem a Krím annektálásának elismerése, vagy legalább is elfogadása, másrészt Ukrajna távolmaradása a NATO-tól (ebben Merkelre számíthatnak). Miközben az ukránok komolyan azt gondolják, hogy a saját jövőjükről joguk van szabad akaratukból dönteni.
Ilyen könyöklések közepette nyúlkál a sakktáblán Orbán Viktor, magát mentve, mindent vagy semmit alapon. Miért? Mert a magyar kormány ebben a hidegháborúban a német külpolitikát tartja irányadónak, így okkal mondhatjuk, hogy támogatja azt a német törekvést, amely modus vivendit keres az unió, az oroszok, Ukrajna és az Egyesült Államok között. Tárgyalni kellene. És, ha már, akkor miért ne a hajdani memorandum Budapestjén, ahová lám, nem csak Merkel, de Putyin is eljön.
