A történelem már annyi mindenre megtaníthatott volna minket, de úgy vagyunk vele, mint a lusta diák a kötelező olvasmánnyal: juszt se! Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, igaz, kicsit máshonnan indulva, de végül ugyanoda jutva.
Január harmadikán hajnalban az egyik tévécsatorna újra vetítette a Vérbosszú című filmet, amely arról szól, hogy Angliában diktatúra van, egy demokratikus választáson a hatalom egy eltorzult lelkű vezető kezébe került, aki járványokat terjesztett, tízezreket ölt meg csak azért, hogy a nép megijedve a káosztól, minden kegyetlen döntést, jogtiprást elfogadjon tőle. A demokráciából secpec alatt egy orwelli világ született, titkosrendőrséggel, kínzásokkal, kivégzésekkel. Csak egy ember mer szembeszállni a rendszerrel, aki fehér, mosolygós műanyag álarca mögé bújva sorra megbünteti a diktátor pribékjeit, akik megkínozták, a családját kiirtották. Aztán persze sor kerül a főkancellárra is, aki hiába mozgósítja a maga TEK-eseit, a gonosz vezető halála után senki nem mer fegyvert emelni a tömegre. Mert a film végén a mindenfelől áradó, egyforma álarcot viselő nép visszaszerzi a bátorságát, s az emberek végül megkönnyebbülve leveszik maszkjaikat. De az igazi álarcos ezt már nem élheti meg, neki csak eddig tartott a küldetése...
Miről is jutott mindez az eszembe? Aznap délután közvetítette az ATV a „soros” tüntetést az Operaház elől. Onnan, ahol három évvel korábban az orbáni vezetők a maguknak alkotott Alaptörvény életbelépést ünnepelték, s ma már tudjuk, akkor született az „illiberális demokrácia” sárkánytojása.
Ja, és még valami: a tömegben valakin láttam egy hasonló álarcot...
