Wiliam G. Winkler a politikai krimi sztárszerzői közé tartozik. Az Atlantic Press gondozásában novemberben megjelent negyedik, az ukrajnai események titkosszolgálati és nagypolitikai hátterének megrajzolására törekvő regény, a Zokog a föld semmi újat nem hoz azoknak, akik nap mint nap követik a szomszédban zajló szomorú eseményeket.
A Majdantól indulva a Krím oroszok általi bekebelezésén át a kelet-ukrajnai harcokig, a maláj utasszállító repülőgép lelövéséig, a nyár végi, szeptember eleji első tűzszüneti próbálkozásokig vezeti végig az olvasót. Tele van sztereotípiákkal – a helyszínre akkreditált külföldi újságírók a különböző titkosszolgálatok emberei, az orosz elnök, akit a regényben nem Putyinnak, hanem Karpovnak hívnak a Kremlből mozgatja a szálakat, embere, Lazarev mindenhol ott van, ahol valami történik és minden az ő utasításai szerint történik.
A szeparatisták durva bunkók, akiket még durvább orosz katonák vezetnek, az orosz elnök mindent feláldoz azért, hogy Kelet-Ukrajna újra Oroszország része lehessen, Kijevben pedig egyre fenyegetőbb a szélsőjobboldal előretörése. A Majdan forradalmárai csalódtak, amint a főhős német titkos ügynök fogalmaz, „szegények, nem ezért tüntettek.
A magas politika átment a fejük fölött.” Az orosz ellenes szankciókat ezért nem lehet szigorítani, mert a német kancellár asszony mindent megtesz ennek megakadályozására. Az amerikai titkosszolgálat pedig nyilván keresi a fogást a kelet-német területről származó kancellár ellen. …
És mégis, mindenek ellenére, egyszerűen nem lehet letenni a regényt. Megfog és elgondolkodtat. Akaratlanul is eszünkbe jut, hogy akár így is történhetett, akár ez, a nagyhatalmak egymásnak feszülő érdeke is lehet az oka annak, hogy tapodtat sem mozdul előre a megkövesedni látszó válság. Lehet, hogy mégis minden ennyire egyszerű, és az összeesküvés elméletek mégsem annyira légből kapottak?
Az orosz elnök és tanácsosa, a könyvbeli Lazarev kitalálják, hogy egy magyart is indítanak az ukrán elnökválasztáson, mert az vélhetően „európaibb”, a nyugatiak is elfogadják. Mikola Vargára esik a választás, „aki a keresztségben eredetileg a Mihály nevet kapta”.
Varga a kárpátukrajnai Ilosván született. Ebben a valamikor magyar többségű faluban az ő születésekor már csak a lakosság 10 százaléka volt magyar, az iskolában sem volt külön magyar osztály, ezért a szülei átköltöztek Munkácsra, ahol a magyar anyanyelvén és a kötelező oroszon kívül hamar megtanult ukránul és szlovákul is. Érettségi után az Ungvári Egyetemen működő magyar szakon tanult tovább és szerzett tanári diplomát, ezután bent maradt az egyetemen tanítani.
Amikor 1991-ben Ukrajna önálló lett, az egyetemen egyre erősebb lett az ukrán befolyás. Csak az akkori magyar kormány kemény fellépésének volt köszönhető, hogy sikerült 2008-ban létrehozni az Ungvári Nemzeti Egyetemen a Magyar Filológiai Tanszéket, amelynek ő lett a vezetője. Két évvel később Varga Mihály az egyetem rektora lett. Ebben a minőségében tárgyalópartnere volt a Kárpátaljai Terület kormányzójának, majd a kijevi központi kormánynak is.
A tárgyalások előrehaladtával pedig ő lett nemcsak a magyar, hanem a Kárpátalján élő szlovák és orosz kisebbség szószólója is. Lazarev pedig, aki hosszabb ideje figyelte az ukrajnai eseményeket, mert úgy vélte, hogy ami ott történik, előbb-utóbb Oroszországban is megtörténhet, felfigyelt az energikus férfira.
– Kedves Misa, ugye nem bánja, hogy így szólítom? A Mikolát nem szeretem, a magyar nevét meg nem tudom kimondani
- Ne törődjön ezzel, Alekszej. Engem már annyiféleképpen szólítottak... A lényeg úgyis az, amit mondanak, nem a megszólítás.
– Először is köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat és eljött Moszkvába.
– Eljöttem, mert úgy gondolom, hogy a kárpátaljai magyar és orosz kisebbség céljai azonosak. És bevallom, – tette hozzá mosolyogva, – nem tudtam ellenállni a megküldött business-osztályú repülőjegynek sem.
– Hát akkor engedje meg, hogy a tárgyra térjek. Ukrajnában elnökválasztás lesz. Ön nyilván tudja, kik a jelöltek?
– Háromról tudok: az egyik a régi elnök embere, esélytelen ebben a mostani forradalmi hangulatban. A másik erősen nacionalista, katasztrófa lenne számunkra, ha megválasztanák. A harmadik a 2004-es narancsos forradalom idején leszerepelt gárdából való, de nekünk még mindig ez lenne a legkevésbé rossz. Egyébként akárki lesz az új államfő, a tragikus gazdasági helyzet ellene szól.
– És ha megjelenne egy negyedik jelölt?
– Kire gondol?
– Valakire, aki a kisebbségek érdekeit védené, emellett kellő mennyiségű pénzt tudna szerezni, hogy szanálja a padlóra került gazdaságot.
– Van egy neve is?
– Igen, de mivel a maga keresztnevét, mint említettem, nem tudom magyarul kimondani, inkább magára bízom a dolgot.
– Maga most viccel? – Mikola mérgesnek tűnt, mint akivel tényleg rossz tréfát űznek.
– Nem, Misa, nagyon is komolyan beszélek. És nem a magam nevében...”
Varga nyilván veszít a regényben is, ismert ukrán milliárdos vállalkozó lesz az elnök. Amikor olvasni kezdtem a regényt, még nem tudtam, hogy az idegen hangzású név mögött egy magyar szerző van. Igazi meglepetésként ért: egy nyugati szerző szerint egyáltalán felmerülhet, hogy az alig 150 ezres kárpátaljai magyarság ekkora szerepet kaphat a rendszerváltás utáni európai történelem legdrámaibb eseménysorozatában. Miért gondolt volna Moszkva épp egy magyar jelöltre?
Tényleg úgy gondolhatná a Kreml ura és környezete, hogy a saját identitását kereső, a többnemzetiségű Ukrajnát mindenáron nemzetállammá gyúrni kívánó jelenlegi politikai életben, politikai hangulatban egyáltalán labdába tudna rúgni egy más nemzetiségű jelölt? Az elmúlt év történései fényében, nyilván nem. De akkor honnan az ötlet, miben gyökerezhet az az elképzelés, hogy Moszkva és Putyin egy magyar bábot mozgat az ukrán színtéren?
Az elnökjelölt Varga szavaiból, kampányszerepléseiből aztán kiderül, hogy mint minden más mozzanat a könyvben, ez is bizonyos tekintetben a valóságban gyökerezik – a magyar kormányzat és a magyar miniszterelnök álláspontját adta a könyvhős szájába a szerző. Az pedig, hogy ebben az összes nagyhatalmat és titkosszolgálatot megmozgató történetben feltűnik a Kreml által mozgatott magyar szál, nemcsak a szerző magyar származásának köszönhető, hanem az Orbán Viktor–Putyin kapcsolatnak is, amely a legtöbb nyugati kancellárián és nyilván a Fehér Házban is kiverte már a biztosítékot.
Varga személye is kitalált, egyetlen kárpátaljai magyar szereplőre sem illik egy az egyben, egyértelműen mozaikfigura, akiben több közismert ukrajnai magyart gyúrt össze Winkler. A megtiszteltetés mégis leginkább Tóth Mihályé, az UMDSZ 60 éves tiszteletbeli elnökévé, nemzetközi jogászé, aki valóban tudós ember, de megfordult már a nagypolitikában is, tudásával pedig valóban tiszteletet szerzett magának.
Ha nem is a kárpátaljai szlovák és az orosz kisebbség szószólója, valóban ő volt a forradalmi új kormány által visszavont nyelvtörvény egyik megalkotója, mondhatni szülőatyja. Ebben a munkában segítette az orosz kisebbségi képviselő és a besszarábiai román közösség parlamenti képviselője.
A szerző dokumentáltságát bizonyítja az a mozzanat is, hogy megemlíti, az ungvári egyetem magyar tanszékét 2008-ban az akkori magyar kormánynak köszönhetően lehetett létrehozni. Valóban, az UMDSZ és Gyurcsány-kormány több éves erőfeszítésébe került a magyar tanszék engedélyeztetése, amelyet a 2010-től felálló Orbán-kormány többé már nem tekintett a magyar oktatás részének, s mint olyan nem is támogatott, az UMDSZ-t pedig nem fogadta el magyar érdekvédelmi szervezetként, kizárta a magyar-magyar együttműködés rendszeréből.