Közhely, hogy a magyar irodalom fő "kulturális tere": a folyóirat. Amikor belekezdtem a most készülő könyvem alapját képező, Creating a Secular Jewish Culture in Hungary: Jozsef Patai and his Periodical Múlt és Jövő, 1911-1944 című Ph.D tézis munkálataiba a jeruzsálemi Héber Egyetemen, kétségem sem volt afelől, hogy tucatjával találok effajta monográfiát, amit majd sorvezetőként használhatok. De használható minták híján évekig az anyag megragadásának módját kutattam. Végül szinte véletlenül ölembe hullott a megoldás: a folyóiratok "elbeszélésében" még feltáratlan mélységélességekkel ábrázolhatjuk történelmünket, különösen annak modern korszakát. Ugyanis ez a médium feltáratlan társadalmi összefüggések és hajszálcsöves finomságú szerkezetek, valamint azonosságok – sajnos éppen manapság kiapadó - "mélységes mély kútja".
Ebbe az Atlantisz-világba ereszkedem le, hogy a magyar–zsidó viszony kivirágzásának és kiszántásának történetét két folyóirat "regényében" mesélhessem el. Ezzel a módszerrel a magyarrá váló és vált zsidók kulturális részvételét, a szétszálazást és újraszövést írhattam meg, amely, amely hitem szerint halhatatlanul beleszövődött a modern magyar hagyományba. Ennek egyik legfontosabb hozadéka, hogy létrehozta azt a modern folyóirat struktúrát, amelyre ráépült a modern magyar kultúra. E történet – a "regény" - expozíciója, egész pontosan, az 1890-ben Kiss József által létrehozott A Hét-tel indult, itt járta ki iskolaéveit a Nyugat két alapító szerkesztője, Ignotus és Osvát Ernő.
Válasz a társadalmi változásokra
Rendkívüli szerencsém ismertetett meg Jakov Katzal, a magyar származású történésszel, akivel oly termékeny sétáink egyikén a történelemtudomány forrásairól esett szó.
- Tudja, mi a legfontosabb forrás? A kor sajtója - mondta.
- Ugyan már – ellenkeztem zöldfülűen – újságíró fia vagyok, magam is gyakorlom e szakmát. Nem tudja elképzelni azt a rengeteg linkséget, kicsinyes elfogultságot, felületességet, ami bekerül a lapok hasábjaira...
De könyvem anyagának feltárása során mégis meggyőződtem igazáról. Mert a lapszámok keltezése s a bennük elbeszélt történések – az újságok készítőitől függetlenül – ragadják meg a történelmi időt. S annak hangulatát és irányát. Az újságok és folyóiratok anyagai nyitják ki az archívumok ajtaját is, mert onnan kapunk útmutatást, hogy mit és hol keressünk.
Amikor ez a (regény)keret sokféle okból szétbomlóban van – a most megszűnt Holmi is ezt a válságvákuum helyzetet érzékelteti – érdemes feltenni a kérdést: mi a folyóirat? A válasz? Az a médium, amely alkalmas egy adott kor adott értelmisége eszméinek artikulálására. Egy szerkezetében célirányosan és sokféle elemből fölépített eszköz a direkt vagy indirekt (irodalom, művészet) ideológia megjelenítésére, valamint annak társadalmasítására és népszerűsítésére. Az ideológia, s a rá épülő kultúra, soha nem Pallas Athéne fejéből pattan elő, hanem a már meglévő meghaladása és továbbfejlesztése – egy hosszú láncolat éppen legújabb fejleménye.
A továbbfejlesztés többféle forrásból ered: szerves önfejlődésből vagy kultúrák kölcsönhatásából. Mindkettőt a társadalomban lezajlott különös változások hívják elő, mint a rájuk adott válaszokat is. Azonban az önfejlődés és a kultúracsere legtöbbször szét nem választható folyamatok együtthatása – egyszerre s egymáshoz szervesen kapcsolódva zajlanak le. E folyamatban a változás/váltás korának emberei kritikusan felülvizsgálják kulturális hagyományaikat abból a célból, hogy a megváltozott viszonyoknak megfelelendő, mit tartanak abból örök értéknek, mit átalakítandónak vagy elvetendőnek. E mozzanattal párhuzamosan a külvilágban lezajló folyamatokból és eredményekből kiválasztják azokat, amiket hasznosnak és konvertálhatónak tartanak a társadalomban lezajlott változásokra adandó válaszok hatékonyabb megfogalmazására, valamint a fejlődés irányának megszabására. Azaz a meglévő és működő kultúrát elemeire bontják: szétszálazzák és újraszövik.
Az irodalomtörténet és a történettudomány bevett módszere, hogy egy-egy korszakot kiemelkedő személyiségek életén és művein keresztül ábrázoljon. Egy-egy folyóirat története azonban összetettebb, gazdagabb anyagot szolgáltat mindehhez. Sok-sok szereplőjéből és sokféle elágazásából komplexebb kép, történet kristályosodik ki: saját korszakának reprezentatív elbeszélése. Ugyanis a folyóirat lapjai egy kollektívum szellemi jelenlétét és bonyolult együtthatását összegzik – s egyben magát a kikristályosodás folyamatát is dokumentálják. Eszmék és kapcsolatrendszerek görgetik előre a cselekményt a „nagy történet” keretei között. Ezért a folyóirat-történet mélyebben és sokrétűbben, reprezentatívabban töltheti be egy adott korszak megragadásának, földolgozásának és bemutatásának a funkcióját, mintha az elbeszélés gerince egy bármilyen kiemelkedő személyiség és életműve lenne. Ugyanis a folyóiratnak, mint médiumnak a lényegéből és szerkezetéből adódik, hogy sok irányból érkező eszméket, megközelítéseket, valamint belső és külső hatásokat ütköztessen és hozzon közös nevezőre, majd tereljen meghatározott irányba.
Mint cérnát a tű fokán
Az irodalmi vagy kulturális folyóirat az a médium, amely az esztétika eszközeivel és érvényével szólítja meg és fejezi ki a korát. Egyetemes kitekintésre törekszik, noha egy meghatározott ügy fókuszán keresztül nézi és tárgyalja a világot. Az elképzelt ideális állapotban, ahová a folyóirat "csinálói" a közönséget szeretnék eljuttatni – mintegy az "ügy" megoldásaiként. Ezért a folyóirat működése „ügy és program” köré kristályosodik ki – egy végtelenített, a folyóirat egész fennállása alatt folytatott párbeszédben.
A folyóirat társadalmi diskurzust teremt – vitavezetői pozícióban. Különleges helyzeténél fogva kijelöli a témákat, kiválasztja az általa reprezentatívnak tartott résztvevőket, megszólalásra bírja vagy beszédhelyzetbe juttatja őket, hogy a saját maga által létrehívott párbeszédet moderálja. Az így elő- vagy meghívott szellemi anyagot gondozza, dokumentálja és archiválja. Például amit a saját „terméséből” a leglényegesebbnek tart, azt kötetbe, antológiába emeli ki és át. Szinte valamennyi jelentősebb folyóirat előbb-utóbb könyvkiadással is foglalkozott.
A párbeszéd szélesebb dimenziójában a megcélzott olvasóközönséggel (közösséggel) folyik – térben és időben függetlenedve a megjelenés koordinátáitól. Ugyanis a folyóirat – a példányai, de leginkább az évfolyamaiból összeállt sorozat –, mint egy rádiumrudacska él és hat tovább, az idők végezetéig. Ha a saját jelenében reprezentatívan töltötte be a hivatását, a történelem olyan archívumává válik, ami hivatkozási alapként marad aktuális.
A folyóirat struktúrája a dialógust súlypont szerint rendezi sorrendbe, illetve egyes témák (rovatok) köré. Mindez sokféle területen, sokféle műfajban és sokféle tudás és szakértő mozgósításával történik, de ugyanannak az ügynek/programnak a szolgálatában. Azaz: mint cérnát a tű fokán, a folyóirat „termését” az ügy és program perspektíváján keresztül próbálja átvezetni és beleszőni a megszólított közössége, végső soron kora társadalma gondolkodásába.
A folyóiratot a szerkesztő hozza létre. Olyan alkotó, aki mások tollával ír, olyan karmester, aki egész zenekart szólaltat meg, akkor is – és ez nagyobb művészet –, ha minden zenész (szerző) a saját partitúráját maga írja és játssza. Meghatározó szerepe van a legkülönbözőbb műfajú írások kezdeményezésében. A felfedezéstől, a fórumra invitálástól kezdve, majd a rendszeres (szinte szülői) törődéssel, folyamatos kritikával, kíséréssel, a megrendelésekkel, majd a befogadás megszervezéssel és a kánonba emeléssel. Igazából ő a főszereplő, s nem a szerzők. Ez persze nem kevés feszültséget okoz, de mégis ez a dinamika mozgatja a folyóirat-történetet előre – megannyi szakítás, kibékülés, kompromisszumkötés révén.
Nem tudja, de teszi
Ha a folyóirat egy ország társadalmának vagy egy közösségének meghatározó médiumává, vitafórumává képes emelkedni, szerepe és felelőssége meghatványozódik, mert ezzel hatalom összpontosul a kezében egy adott nyilvánosság fölött. Az őt elutasító nyilvánosság is beletartozik, hiszen a reakciók mozgósítása, ellenérvek kidolgozása – mindez a lététének köszönhető. Az elmondottakból következően a folyóirat egy tér. Kulturális tér. Ahol lehet találkozni, ütközni (nézetekkel) és együttműködni. Építeni. A tér ennek megfelelően tágul – horizontálisan és vertikálisan egyaránt. A folyóirat amíg teheti, épít. Amikor már nem teheti, kénytelen megszűnni.
E folyóirat-elemek összessége: egy kollektív folytatásos regény. S benne a folyóirat narratívája maga is regény – akár a számtalan folytatásos regény, amelyet közölt vagy recenzeált. „Nem tudja, de teszi” alapon regényt ír maga köré, rengeteg szereplőjével, a köztük zajló konfliktusokkal, a kavargó gondolatokkal, önmaga témájával a befejezéséig „fejlődve” az utolsó számig. Amikor a sors leírja az utolsó mondatot – a legritkább esetben jelentik be, hogy ez egy búcsúszám, folytatása nem következik –, akkor lesz e regénynek vége. S az epika szabályai szerint e késszé merevedés után lehet tagolni a történetét- volt bevezetés, tárgyalás, befejezés.
A folyóirat regényét ugyanis a megragadni kívánt korszak írja. Noha a kigondoló és megmondó, majd a lapokat osztó szerkesztők alapítják, de ők is csak az idők, a társadalom történetét alakító erők médiumaiként. A folyóiratot elvileg bármikor be lehet indítani, ha van hozzá ötlet és elegendő pénz az első számok nyomda számlájának fedezetéhez, de jelentős folyóirat mégis csak meghatározott időben indulhat – leginkább a társadalom történetének jelentős fordulói alkalmával, s azokat megragadó, markáns nemzedékek jelentkezésekor.
Ugyanez vonatkozik magára a folyóirat történetére is: csak akkor számíthat hosszabb életre, ha képes alkalmazkodni a saját életében bekövetkező jelentős társadalmi változásokhoz. Egy-egy meghatározó folyóirat regénye: egy korszak, egy társadalmi ügy és program regénye is egyben.
