Szinte látom magam előtt, ahogyan a két ünnep között a miniszterelnök reggelente bemegy a 180 négyzetméteres irodájába, megpihenteti tekintetét a Nándorfehérvári terem falait díszítő hatalmas freskón, amely a déli harangszót hallgató Hunyadi Jánost ábrázolja. Majd kitekint az ablakon, ahonnan a budai várat, s a reménybeli következő munkahelyét látni, meg a Dunát, és a múlt századivá visszaalakított Kossuth tér jó részét. Bekapcsolja a rádióját és merengve hallgatja, amint a politológusok sora azt próbálja kitalálni, hogy ő valójában mire gondol, mit, miért tesz…
Teljesen mindegy, hogy ilyenkor az év végén kormánypárti vagy ellenzéki műsorra kapcsol a néző vagy a rádió hallgatója, mert még a vízcsapból is csupa „okosság” folyik: valóságos iparággá nőtte ki magát az orbanológia. Régen a fél világ azzal volt elfoglalva, hogy a Pravdában megjelenő cikkek sorai közül kihámozza, mire gondolnak, mit terveznek a Kreml urai, de évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy kiderüljön az igazság: sokszor nyoma sem volt a döntések mögött a tudatosságnak. Jószerével csak a moszkvai kamarilla-politika ármánykodásai derültek ki. Valami ilyesmi lehet az orbanológia igazi „megfejtése” is. Ki az erősebb? Lázár vagy Simicska, netán Csányi és Rogán az igazi „ász”? Habony keveri a kártyákat vagy Szíjjártó?
Valójában mindegy is. A miniszterelnök üldögél a szobájában, és mint a keleti bölcsektől tanulta, nézi a hegyről, hogyan verekednek a koncért odalenn a völgyben éhes tigrisei.
