Semmelweis Ignácról úgy gondolhattuk, már mindent tudunk. Rájött arra, hogy a gyermekágyi lázban oly nagy számban meghalt kismamák egy olyan fertőzésnek az áldozatai, amit – főleg – a boncolóorvosok visznek át a frissen szülő nőkre. Semmelweis haláláról pedig annyi volt közismert, hogy megvágta magát és vérmérgezés vitte el.
Ezzel szemben mi a valóság? Az, hogy szinte tönkrement az orvostársadalom ellenállása miatt, és akkor, a felesége közreműködésével, Bécsbe csalták egy elmegyógyintézetbe, ahol az ápolók a szó szoros értelmében, agyonverték.
Nem ez az egyetlen újdonság, amivel Nyáry Krisztián az Igazi hősök című könyvében találkozhatunk. Az egyik érdekes tanúsága a kötetnek, hogy nagyon sokan úgy voltak magyarok, mint Semmelweis is például, aki német családban született és első anyanyelve a német volt. Ganz Ábrahám Svájcban született egy ottani családban, Baumgartner Ferenc, a magyar irodalom számára nagyon fontos alapítványt hozott létre, német színikritikusként tevékenykedett.
Sina Simon nevét alig ismeri a magyar közvélemény, aki pedig görög eredetű volt, de magyar szeretett volna lenni. Jókai róla mintázta az Aranyember figuráját. Sina családja a leggazdagabb volt a Monarchiában, de ő magyar akart lenni, amit végül nem hagytak neki. Széchenyi, aki barátja volt, 60,000 forintot adományozott a Magyar Tudományos Akadémia létesítésére, és ezt – jogosan – minden tankönyv megemlíti, de Sina Simon 80,000-et adott erre a célra.
Nem mellesleg, később, az ő pénze támogatásával létesült a görög Akadémia is. A görögkeleti ortodox vallás – nem hitehagyott – híveként jelentős összeggel járult hozzá a budapesti a Szent István bazilika felépítéséhez. Széchenyi Lánchíd-építési terve mellé állt, természetesen anyagilag, és így ő lett társaság elnöke is. Maga Széchenyi a hidat gyakorta kettőjük közös gyermekeként emlegette.
Sináék vették meg a szabadságharc alatt lepusztult gödöllői Grassalkovits kastélyt és rendbe hozatták, de a magyar főrendek nem találták méltónak – az egyébként akkor már bárói rangon lévő – családot, hogy meghívásuknak eleget tegyenek, ezért visszaköltözött Bécsbe. 1876-ban ott halt meg, és a 150 év eddig nem volt elegendő, hogy a hazai közvélemény megismerje mit tett ő a magyar kultúráért, és nem utolsó sorban a gazdaságért.
Feinsilbert Róbert, akit a népkonyhája nyomán mindenki Róbert bácsinak nevezett – sőt: a jótékonykodás elutasítására a köznyelv fordulata, hogy „nem vagyok én Róbert bácsi” -, török állampolgár volt. Gozsdu Manó román volt, de a román-magyar barátság megszállott híve.
Voltak persze sokan olyanok, mint például Papp Simon, a világ alighanem legjobb olajkutatója, aki ugyan osztrák bányászcsaládból származott, de az apja már iskolaigazgató volt egy magyar gimnáziumban. A könyv szerint neki köszönhető, hogy Magyarországon – és számtalan európai országban – olajat találtak a föld alatt. Rátz László matematika tanár fedezte fel a nevezetes fasori gimnáziumban Wigner Jenő és Neumann János elképesztő matematikai tehetségét.
Kinevezték a gimnázium igazgatójává, de négy év után visszalépett, mert hiányzott neki a tanítás. Két Nobel-díjas tanítványa soha nem feledkezett meg róla, Wigner még a fényképét is őrizte az íróasztalán. Bay Zoltán, aki mikrohullámú sugarával, a világon elsőként érintette, ahogy ő mondta: simogatta meg a Holdat. Az egyetlen tudóssá lett hazánkfia, aki az 1920-as-31-as években nem kint maradt, hanem hazatért az országba.
Mint egykori diákja, elég gyakran megfordulok – a közelben lakom – az Abonyi utcai gimnázium előtt, ahol a bejárat mellett sokszor megnéztem az emléktáblát, de valójában nem tudtam mostanáig mit tett Ocskay László százados, hogy így emlékeznek meg róla. Nyári könyvéből megtudtam – ő magyar Schindlernek nevezi -, hogy a gimnázium épületében munkaszolgálatosokat foglalkoztatott, és amikor a nyilasok ezeket is el akartak hurcolni: kivezényelt német katonákkal védte meg a századot.
Bezzeg Petshauer Attilát már senki nem védte meg a munkaszolgálatban, amikor az olimpiai aranyérmes vívót egy morbid, kegyetlen parancsnok levetkőztette, felmászatta egy fára, a dermesztő hidegben, vízzel leöntötték és közben kukorékolni kellett, amíg le nem esett onnan és meghalt. Abban az időben, aki zsidó családban született nem számított magyarnak. (Petshauert Horthy, majd Gömbös is lebeszélte, hogy magyar bajnok legyen a tisztekből álló magyar vívók előtt.)
Elek Ilona is csak addig lehetett magyar amíg, Hitler dühöngése közepette, a berlini olimpián aranyérmet szerzett éppen egy német vívónő legyőzésével. Kner Izidornak, a magyar minőségi nyomtatás megteremtőjének még szerencséje volt, hogy előbb halt meg, mielőtt családját deportálták.
Nem lehet ebben – a viszonylag – rövid terjedelemben valamennyi 33 nagyszerű személyiségnek még a nevét sem felsorolni, de a fenti példák két fontos tanúsággal szolgálnak. Az egyik: ahelyett, hogy magyarkodva születésük (vallásuk) alapján döntenénk, hogy kik ennek a hazának az igazi hősei, jóval fontosabb, hogy ki mit tett ennek az országnak a jó híréért, elismertségéért. A másik: egyetlen fontos dologban lelhető fel azonosság a 33 ember életében.
Hittek valamiben, és e hit nyomán, függetlenül, hogy a kor, vagy a kormányok mit tartottak helyesnek, ők következetesen kitartottak hitük, elveik, elképzeléseik mellett, és azt következetesen meg is valósították. Tudjuk, sok olyan ember szaladgál a világban, aki mániákusan hisz valamiben, de a hitük nincs igazán összhangban a valósággal és ennek következtében nem is lehet ennek nyomán cselekedni. Nem úgy ők 33-an.
Jó lenne, ha ezek a kitűnő nevek és történetek, helyet kapnának a magyar közoktatásban.