Az orosz jegybank alelnöke mondta a minap: „legrosszabb álmainkban sem tudtuk elképzelni, ami most történik”. Hát igen, ez az igazi baj. Hogy a putyini garnitúra nem volt képes felmérni a Krím annektálásának, az ukrajnai beavatkozásnak, és általában az utóbbi időkre jellemző moszkvai kardcsörtetésnek a várható következményeit. Pontosabban mindennek csak a pozitív belpolitikai hatásával számoltak, vagyis azzal, hogy a nagyorosz nacionalizmus megint egyszer beválik; az elnök népszerűsége nemhogy az „egyszerű emberek” körében, hanem még azokban az értelmiségi rétegekben is megnő, amelyek egyébként a legkevésbé sem szívelték. Ez a vágyott eredmény azonban nem ellensúlyozhatta, hogy az „orosz medve” - az úgynevezett keleti partnerség korábbi, reményteljes évei után - egyszeriben geopolitikai fenyegetésként jelent meg, és Nyugaton gyorsan felidézte a hidegháborús reminiszcenciákat.
Moszkva új politikai szerepvállalása azonban egy nagyon súlyos tévedésre épült. Tudniillik arra, hogy Oroszország még mindig – vagy már ismét – rendelkezik a nagyhatalmi státus valamennyi kellékével. Ez nem így van: az orosz szoldateszka mögül egyszerűen hiányzik a megfelelő gazdasági bázis. A hadsereg potenciálja még az utóbbi időben megkezdett fejlesztésekkel együtt sem mérhető a NATO, illetve Amerika ütőképességéhez; s az atomarzenál önmagában ugyanúgy nem teszi az oroszokat globális katonai hatalommá, ahogyan Pakisztánt, Indiát, vagy horribile dictu Észak-Koreát sem. Regionális kalandokra is csak azért elegendő Putyin ereje, mert amíg a maga háza táján sepreget, a Nyugat nem bocsátkozik vele fegyveres konfliktusba.
De rendelkezésére állnak más visszatartó eszközök. Az olajfegyver például, amivel eleddig éppen az oroszok riogatták Európát, s most, a világpiaci árak hirtelen zuhanása idején ellenük fordult. Mert százdolláros hordónkénti ár mellett, amikor ráadásául folyamatosan nőtt a kereslet, Moszkva viszonylag megbízhatóan finanszírozni tudta költségvetési kiadásait. Hatvan dollárnál viszont ez már nem megy, és az Öböl-menti kitermelők - aligha minden amerikai befolyástól mentesen - döntöttek úgy, hogy nem emelik a tarifákat. Persze, a gazdasági visszaesés és az alternatív források kiaknázása ettől függetlenül is mérsékelte az olaj iránti igényt. Az oroszok azonban előre láthatták volna azokat a számukra kedvezőtlen tendenciákat, amelyek óvatosságra inthették volna őket.
Tudhatták volna, hogy a nyugati szankciók nem maradnak el, és érzékenyen fogják érinteni az egész nemzetgazdaságot; kivált azok a nemzetközi pénzügyi korlátozások, amelyek lehetetlenné teszik a nagyvállalatok hitelfelvételét. Megjósolható volt a külföldi tőke és a beruházók pánikszerű menekülése is – következésképp a rubel drasztikus gyengülése. Nem meglepetés hát, hogy a mindennek „eredményeként” kialakult kritikus helyzet szigorúan behatárolja a Kreml lehetőségeit. És természetesen élesen felveti a lényegi kérdést: egyáltalán racionálisnak tekinthetők-e még Putyin politikai lépései?
Ebben a tekintetben a probléma kísértetiesen hasonlít arra, amit az Orbán-kormány működése is naponta jelez. Az itteni vircsaft ugyanolyan rövidlátó, mint az orosz, s noha természetesen egészen más dimenzióban értelmezhető, azért a lényeget tekintve nincs sok különbség Putyin és Orbán viselkedése között. A meggondolatlanság és a mértékvesztés, a rossz helyzetértékelés és a kormányzati felelőtlenség azonos. Ennyiben talán törvényszerű is, hogy egymásra találtak. És Orbán is nagyon elszámította magát, amikor követte Putyin módszertanát.
A magyar rezsim külpolitikai crédója - nyomában a kifejezés klasszikus értelmében már nem is létező diplomáciával -, anélkül mérgesíti el a Nyugathoz való viszonyunkat, hogy ennek a vabank játszmának bármiféle realitása volna. A „szabadságharc” házi használatra szánt, ostoba lózungja minden vonatkozásban mérhetetlen károkat okoz – és nekünk mégoly nyomott áron eladható olajunk és gázunk sincs. Igaz, legalább senki ellen sem indítottunk katonai műveleteket; Orbánék beérik egy makacs propagandaháború esztelenségével.
Mindeközben látnivaló, hogy a belpolitikai döntések egyre riasztóbb zavarodottságra, kapkodó, kidolgozatlan, rossz rögtönzésekre vallanak, és jószerével mind nagyobb tömeget érintenek hátrányosan; mintha kiagyalói perverz módon arra törekednének, hogy minél több embert hangoljanak a rendszer ellen. Holott a szándék többnyire csupán a mindenáron való pénzbehajtás – ám épp ezek az abszurd manőverek mutatják, hogy a társadalompolitikának nincs semmiféle átfogó, méltányolható koncepciója. Csupán túlélési taktikák vannak, minden hatástanulmány nélkül.
Egyetlen igen következetesnek mondható, végigerőltetett elképzelés mozgatja a kormányzati intézkedéseket: minél több jelentős vagyonelemre kiterjeszteni az állam fennhatóságát, hogy aztán a közpénzből megszerzett tulajdonra némi idő elteltével egy kijelölt magánbefektetői kör rátehesse a kezét. Ez a makacs politikai célratartás semmilyen valóban közérdekű igényt nem enged érvényesülni; privilegizált kevesek hűbérbirtokává teszi az országot.
Minden más csak figyelemelterelő csinnadratta; abban a reményben, hogy a hamis spektákulum elvonja figyelmünket az „irányított demokrácia” - és tőkefelhalmozás - botrányáról.
