A sarki „kisboltban” fizetek éppen, egy tejért ugrottam le este. (A „kisbolt” valójában egy gyógyszertár, ami köré egy akkora üzletet építettek, mint otthon egy nagyvárosi közért, benne a szempillaspiráltól a felhúzhatós kisautón át a müzliig minden kapható. Ugyanilyen „kisboltból” van még másik kettő úgy ötszáz lépésnyi távolságon belül. A „tej” pedig egy gallon, vagyis négy liter.) Lehúzom a kártyámat az előttem álló kijelző oldalán, és miután megadom a PIN kódomat, az érintőképernyőn a következő felirat jelenik meg: „Szeretne ma adakozni a Szívgyógyászati Társaságnak?” A szöveg alatt négy különböző összeg (1, 5, 10 és 20), illetve a „Köszönöm, ma nem” szöveg. Valahányszor beugrok a „kisboltba”, ugyanez a szöveg fogad a vásárlás összegének a jóváhagyása előtt, szinte belemászik a fülembe.
„Neve” van mindennek
Az eddigiekből már sejthető, hogy nem Magyarországon élek éppen: Amerika délkeleti államainak egyik nagyvárosában, a város egyik egyetemén vagyok vendégkutató. Az adakozás itt a hétköznapi élet részének látszik, érdemes a fenti megfogalmazásban szereplő „ma” szót megfigyelni: „szeretne ma adakozni” – „Köszönöm, ma nem”. Vagyis tegnap már adakoztam, vagy majd inkább holnap fogok, de a három idősíkból valamelyikben odateszem majd a magam (legalább) egy dollárját. Tudom, hogy mindez marketing, a megfogalmazás pedig szándékos, de ennek a társadalomnak a kontextusában érződik: a marketing szakembernek nem kellett hetekig törnie a fejét, hogy pontosan ezzel a megoldással jöjjön elő. Ugyanis ez A Megoldás.
Amerika első számú neurológiai központjában dolgozom. A minap leültem beszélgetni a klinika „fejlesztési osztályának” - valójában az adománygyűjtő osztálynak - a vezetőjével. Az érdeklődésemet már hónapok óta tüzelte, hogy észrevettem: minden folyosó, minden váró, előadóterem, de még az orvosi campus gyepe melletti padok és virágágyások is valakinek a nevét viselik, itthoni hasonlattal valahogy így: „Kovács Hilda és János előadó” (a feleség neve szerepel elöl!), „Szabó Ottó váróterem”, „Horváth Lujza és Kiss Aladár kutatóépület”, „Nagy Zoltán virágágyás”. A Klinika betegeknek szánt házi újságjában (aminek otthon sok magazin a csodájára járna) középen kétoldalas beszámoló az állam túlsó végén található gazdag településén tervezett szatellita kórházról (nem rendelőről!), ami a sorban a negyedik lesz. Hogy lehet ez? Nem hagyott nyugodni a kérdés, ezért egy nap kértem és azonnal kaptam is időpontot a beszélgetésre.
Megtudtam, hogy a mindenhol olvasható nevek (nem annyira meglepő módon) a Klinika munkáját segítő - vagyis az adakozó - magánemberek nevei. Minden „eladó” ugyanis, az új szatellita klinika épületére is igaz ez: láthattam a pontos árlistát, egyfajta étlapot (az igazgató nevezte így!) az egyes hirdetési felületekről, amit a hozzájárulni szándékozó betegek és külsősök elé tesznek, ha adakozni szeretnének.
Kávé és ingyenebéd
De honnan tudja a Kovács házaspár, hogy adakozhat? Nos, a klinika igazgatója minden két hétben átutazza az államot, hogy egy napon keresztül a potenciális adományozókkal (zömében természetesen nyugdíjasokkal) „kávézzon”, félóránkénti forgásban. Havonta tartanak egy-egy nagyobb előadást (ingyen ebéddel, hogy minél többen jöjjenek, mert a világnak ezen a felén a gyomor az úr mindenek felett), ahol a klinika sztár orvosai adják elő, hogy miért ők a legjobbak a gyógyításban, a kutatásban és az oktatásban, és hogy mindez akkor fog eljutni az anyaintézménytől kétórányi autóútra található városkába, ha több millió dollárért összejön ez a projekt.
Rendben, ez egy nagyobb cél, de az anyaintézmény mégis hogyan jut hasonló, úgynevezett „donor” pénzhez? Nagyon egyszerű: a beteg mindenhol hálás a gyógyulásért, a törődésért. Itt viszont nincsenek borítékok (csokoládé azért így is érkezik szép mennyiségben), hanem amikor a beteg csillogó szemmel megkérdezi Nagy doktort, hogy miben segíthet, az veszi a lapot és (a fejlesztési részleg emberei által is felkészítve) elmeséli, hogy épp milyen érdekes projekten dolgozik a csapatával, mi mindent értek el eddig, viszont a továbblépéshez még mi minden hiányzik. A következő lépés egy telefon az igazgatónőnek és a csapatának, s közülük két percen belül ott terem valaki egy „étlappal”, amiről a beteg kedvére választhat. A pénz a klinika magán alapítványához folyik be, ami az építkezéseket és a kutatási munkát egyaránt támogatja.
Bármerre megyek az egyetemen, mindenütt (de tényleg mindenütt!) ugyanezt látom: az intézetek nevei, a falak, de még az ösvények is az adakozók szándékát tükrözik vissza. Az egyetemi újság hírlevele havonta ad hírt arról, hol tart éppen a következő nagy adománygyűjtő projekt a cél elérésében: a két milliárd (nem elírás, milliárd!) dollár összegyűjtésében. Természetesen a dolgozók aktív részvételére is számítanak, ennek megfelelően ugyancsak havonta mutatnak be egy-egy nagylelkű adományozó tanárt valamelyik fakultásról. (Nem vagyok naiv: biztosan van e mögött valamiféle szokásjog, vagy elvárás, de a végeredmény szempontjából ez érzésem szerint nem számít.)
Kemény munka a gyűjtés
Felmerülhet, hogy biztosan az egyetem és az orvosi kar vonzza az adományokat. Nem így van: a gyerekek óvodájában karácsony előtt konzerveket gyűjtenek az éhező családoknak, a házunk halljában a portásfülke mellett is van egy doboz, ahová bármilyen ajándékot lehet tenni, hétvégén a nagy kereszteződésekben tizenévesek gyűjtenek a focicsapat mezére, a szomszédos parkban egymást érik a jótékonysági gyaloglások és futóversenyek. Ez itt a hétköznapok természetes része.
Hogy ez mennyire így van, itt egy történet a klinikám adománygyűjtési igazgatójától. A már említett szatellita klinika létesítésére a pénzgyűjtéshez úgy verbuválják a közönséget, hogy az ingatlan árak alapján megnézik, az adott településen melyek számítanak jómódú környéknek. Ide küldik ki a felhívásokat, rajta a környékbelieknek neveivel, akik már adakoztak. Miért? Azért, mert ha valaki meglátja, hogy a szomszéd már adott, akkor ő is észbe kap, hogy „Mr. Kissék már adtak, akkor nekem is kell!”. Igen, van ebben némi képmutatás is, nem tagadom, de a történet másik üzenete az, hogy „nekem is kell adni”.
A történet harmadik üzenete azonban még fontosabb: az adományok nem jönnek csak úgy, hanem keményen megdolgoznak érte. Kevés lenne a hely, hogy elmeséljem az összes apró trükköt, de a lényeg, hogy sok ember összehangolt és megfeszített munkája van a sikeres gyűjtésben. Senki nem panaszkodik, hogy a kormányzat egyre kevesebb pénzt ad, meg hogy egyre drágábbak az eszközök, hanem inkább tesz ellene. Ez nem csak a klinikára igaz, ahol dolgozom, hanem az életnek szinte minden területére.
Természetesen meg kell nézni mindennek a másik oldalát is. Az adományokat az adományozó levonhatja az adójából; ebben az országban van egy valódi középosztály; az emberek amúgyis szeretnek költeni, a napi négydolláros reggeli kávé és a tízdolláros ebéd mellé nem tűnik nagy érvágásnak adakozni akár csak néhány dollárt, nem beszélve a szakmájukból és a tudásukból meggazdagodott emberekről, akiknek a pénztárcája is az eszükkel (és nem csak úgy, reflexből) nyílik. Mindehhez hozzájön, hogy a közhasznú, adománygyűjtő szervezeteket nagyon szigorú szabályok alapján fogadják csak be, az adójóváírást lehetővé tevő közhasznú minősítést pedig rendszeres kontroll mellett lehet csak megtartani.
„Valami” visszajár
Amerikai vendégeskedésem egyik legfontosabb üzenete egyébként ez: lehet és kell is kérni a társadalomtól értelmes célra, mert nem lehet várni, hogy az ember ölébe pottyanjon a pénz. Arról nem is beszélve, hogy még büszkébb vagyok saját magamra: a végzésem óta, vagyis 13 éve, havonta utalok egy százalékot annak a diákszervezetnek, amelyben az egyetemi évek alatt rengeteg pozitív élmény ért. Be kell valljam, a pénzt a saját alszámlámon gyűjtöm, és eddig rajtam kívül ketten voltak, akik rövidebb-hosszabb ideig adakoztak velem együtt, de minden évben odaadtam a hozzájárulásunkat a „Csapatnak”.
Adakozni kell: ha másért nem, hát azért, hogy visszaadjunk valamit abból a sok jóból, amit mi magunk is kapunk az utunkon. (Még ha nem is mindig tűnik úgy, hogy mindig jót kapunk). Hogy egy amerikai kollégámat idézzem, aki maga is rengeteg adakozik, ráadásul magyarországi projektekre: „Keress sokat. Spórolj sokat. Adakozz sokat.”
Ehhez már csak egy dolgot tehetnék hozzá: ahol így gondolkodnak, ott minden nap Karácsony van.
Amerikai adományozók
Az amerikai jótékonykodók tavaly különösen bőkezűen adakoztak. A Chronicle of Philantropy éves listáján felsorolt 50 legnagyobb adományozó összesen 7,7 milliárd dollárt ajánlott fel 2013-ban jótékony célra, ez négy százalékkal több, mint az előző évben. Az átlagos adomány 86,1 milliárd dollár volt, 82 ügyet támogattak legalább egymillió dollárral vagy ennél nagyobb összeggel.
A leggazdagabb amerikai, a Microsoft-alapító, Bill Gates és felesége 2000-ben hozta létre alapítványát, s a Bill and Melinda Gates Foundation a világ legnagyobb, átláthatóan működő jótékonysági intézménye. Tevékenységük középpontjában a rendkívüli szegénység csökkentése, a pusztító betegségek elleni fellépés szerepel, de sokat áldoznak oktatásra is. A Gates-alapítványnak 2006-ban adományozott 10 millió részvényt a Forbes-lista második helyén álló befektető, Warren Buffett, aki bejelentette, vagyonának 99 százalékát jótékony célokra szánja, nem akarja, hogy a gyerekeit a hatalmas vagyon terhe lebénítsa. „Annyit hagyok a gyermekeimre, hogy úgy érezhessék, bármit megtehetnek, amit akarnak, de nem olyan sokat, hogy úgy érezzék, most már semmit sem kell tenniük” – mondta. Mozgalmat indított el a milliárdosok körében, egyre több gazdag ember csatlakozik a „The Giving Pledge” kezdeményezéshez, vagyonuk legalább felét a Gates-alapítványnak utalják át. Köztük van Pierre Omidyar, az EBay alapítója, Michael Bloomberg médiamágnás, New York volt polgármestere, Ted Turner, a CNN alapítója, George Lucas filmrendező, producer, T. Boone Pickens texasi olajmágnás és sokan mások.
Tavaly egyébként a Facebook alapítója, Mark Zuckerberg és felesége, Priscilla Chan ugrott a nagy adományozók listájának élére. Míg 2012-ben 498,8 millió dollárt utaltak át jótékony célokra, 2013-ban majdnem egymilliárdra rúgott ez az összeg, 992,2 millió dollárt adományoztak. A 29 éves Zuckerberg és a 28 éves Chan a legfiatalabb amerikai filantrópok, a jótékonykodó amerikai gazdagok átlagéletkora 72,5 év.
A tavaly elhunyt texasi George Mitchell 750 millió dollárt adományozott az általa létrehozott The Woodlands alapítványnak, Mitchell szerencséjét a palagáz-kitermelés alapozta meg, az elmúlt 35 évben összesen több mint 400 millió dollárt adott jótékony célra. Phil Knight, a Nike alapítója és felesége, Penelope félmilliárdot adományozott 2013-ban. A polgármesteri posztról három hivatali idő után tavaly leköszönt Michael Bloomberg 452 milliót költött főként oktatási, művészeti ügyek támogatására. Sergey Brin, a Google társalapítója tavaly 219 millót ajánlott fel, főként a Parkinson-kór gyógyítására irányuló kutatásokat segítik feleségével. Paul Allen, a Microsoft társalapítója 2013-ban 206 milliót adományozott. A konzervatív politikai célokat hatalmas összegekkel támogató David Koch a jótékonykodásban is élen jár, tavaly 101 milliót utalt jótékony célra.
