A szókimondásáról ismert egykori elnökjelölt, John McCain botrányosan őszinte megnyilatkozása annak bizonyítéka, hogy az Egyesült Államok törvényhozóinak a magyar kormánnyal kapcsolatos álláspontját érdemben nem befolyásolja a washingtoni kongresszus mindkét házában létrejött republikánus többség. Az amerikai képviselőházban, illetve szenátusban ülő köztársaságpártiak a demokrácia kérdését illetően épp oly kérlelhetetlenek, mint demokrata riválisaik.
Az Európai Néppárt egyes politikusai rosszul felfogott pártpolitikai érdekből blokkolják az Orbán-kabinet ellen hozandó uniós intézkedéseket. Washingtonban ellenben más a helyzet. Ne felejtsük el, hogy a magyar egyházügyi törvény ellen annak idején éppen amerikai republikánus honatyák protestáltak. A demokratikus fékek és ellensúlyok kiiktatása, Budapest keleti orientációja, és nem utolsósorban a civil társadalom ellen folytatott hadviselés pedig valószínűleg a teapárti képviselőknek is szemet szúrtak. A netadó kapcsán megindult itthoni tüntetéssorozat, valamint a washingtoni külügy által korrupciógyanú miatt foganatosított intézkedések egyes vezető magyarországi tisztviselők ellen, többfrontos háborúra kényszerítik Orbán Viktor kormányát. A rezsim nemzetközi megítélése katasztrofális, és népszerűsége belföldön is erőteljes erodálódásnak indult.
Senkit ne tévesszen meg, hogy a State Department szóvivője szinte azonnal elhatárolódott az arizonai szenátor ominózus kijelentéseitől. Nyilvánvaló, hogy hivatalban lévő kormány nem engedhet meg magának a diplomáciában úgyszólván szalonképtelen megnyilatkozásokat. Ettől függetlenül leszögezhetjük, hogy McCain a maga keresetlen stílusában hivatalos amerikai álláspontot fogalmazott meg. Jóval burkoltabban és udvariasan már számtalanszor figyelmeztette Washington a magyar kormányfőt lépései helytelenségére. Hillary Clinton kritikája, majd az Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövet által átnyújtott tiltakozó jegyzék azonban hatástalan maradt. Ezért fajulhatott a konfliktus odáig, hogy amerikai részről félretették a kötelező udvariasságot.
Orbán Viktor kalandor külpolitikájának következtében egy világpolitikai játszma főszereplőjévé vált. A „keleti nyitás” doktrínáját egyeduralmi törekvései érdekében éppen akkor fogalmazta meg, amikor a nagyhatalmak közötti negyedszázados status quo megkérdőjeleződött. Huszonöt éve a máltai csúcstalálkozó résztvevői megállapodtak abban, hogy Moszkva nem tart többé igényt a Kelet-Európa fölötti hegemóniára. A Szovjetunió szétesésével, illetve a leendő utódállamok önállósulási törekvéseivel azonban egyik fél sem számolt. Oroszország a balti államokat is nagy nehezen engedte csak ki érdekszférájából, Ukrajna pedig még sokkalta kényesebb ügy.
Az újra kialakult hidegháborús helyzetben megengedheti-e az Egyesült Államok, hogy Magyarország növekvő demokráciadeficitje, s ezzel összefüggő oroszbarát politikája révén az észak-atlanti szövetség leggyengébb láncszemévé váljon? Nyilvánvalóan nem.
