A magyar közszolgálati televíziózás ismeretében hozzávetőleges fogalmat is nehéz alkotni, milyen szinten művelhető ez a műfaj egy gazdag és igényes országban. Az utóbbi évek hazai mélyrepülése után a valódi közszolgálati médiáról még a fogalomalkotás is nehéz. Nem utolsósorban azért, mert „remetemagányba” szorultak ezek a csatornák.
A kereskedelmi tévék elindulása után bevételeik java részét elvesztő, a központi költségvetésből a feladat nagyságához mérten alacsony összeget kapó közszolgálati tévék műsorpolitikájából és szerkesztési gyakorlatából a balliberális kormányok alatt legjobb esetben arra futotta, hogy a „tisztes szegénység” szintjéig felküzdjék magukat. Tapasztaljuk, hogy az Orbán-éra pénzesője sem vitt közelebb a minőséghez, sőt. A rendszerváltás idején megkerülhetetlenül fontos felismeréssé válhatott, hogy a hiteles és független közszolgálati média egyáltalán nem fontos az egymást váltogató kormányoknak. Ami még rosszabb: sokat tettek azért, hogy a szó valódi értelmében ilyen jellegű média létre se jöjjön.
A baloldalon szokás azon keseregni, hová süllyedt a magyar politikai közbeszéd és vele a közszolgálati médiumok színvonala, de azt a kérdést kevesen teszik fel: mit tett ez ellen a Horn-, a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kabinet? Bár nem egyforma a felelősségük. A felvetésre az sem kielégítő válasz, hogy bármit tettek volna, azt az első, majd a második Orbán-kormány a földdel tette volna egyenlővé. A korábbi mulasztásokra nem mentség mások esztelensége, szellemi pusztításra való ellenállhatatlan késztetése.
A novemberi estéket-éjszakákat álmélkodva ültem végig német közszolgálati tévék műsorait nézve: tematikus összeállításokban számoltak be a berlini fal leomlásának történetéről, annak huszonötödik évfordulóján. A dokumentumfilm-folyam tágabb értelemben a német egység megteremtéséről, az ország huszadik századi történelmének szinte valamennyi mozzanatáról beszámolt. Irigylésre méltó szakmai professzionalizmussal. Az objektivitásnak, a pártatlanságnak, a hűvös elemezésnek olyan kvintesszenciáját nyújtotta az ARD, a ZDF és a Deutsche Welle (DW) ebben a műsorfolyamban, ami a Lajtán-túl is majdnem ismeretlen.
Az átlag német a hétköznapokban pontosan olyan, mint hír- és politikai háttérműsoraik javarésze: hidegségükről híresek és felülmúlhatatlanok a távolságtartásban. Ezért a mentalitásért nehéz lelkesedni, ha közöttük élünk. Ugyanezek a jellemzők viszont olyan szakmai sztenderdek, amelyek garanciái a világszínvonalú hírműsorok megalkotásának.
A harmincestés megemlékezésbe bőséggel belefértek a korábban már bemutatott dokumentumfilmek ismétlései. Így láttam a berlini fal leomlásának huszadik évfordulójára készített dokumentumfilmet, amihez se hozzátenni, se elvenni nem kellett öt évvel később semmit. A Wie war die Mauer wirklich? (Milyen volt a fal valójában?) című munka bőséggel tartalmazott magyar vonatkozásokat. A Páneurópai Piknikről hosszan beszámoltak. Az osztrák-magyar határon, Sopron közelében 1989. augusztus 19-én rövid időre átjárható volt a vasfüggöny. Több százan kihasználták az alkalmat, és a szó szoros értelmében átfutottak osztrák területre. Mindezt számos kamerával rögzítették.
Negyedszázad elmúltával is felkavaró látvány volt annak a néhány percnek a megörökítése, amikor a Magyarországon csapdahelyzetbe került kelet-németországiak (akik korábban többségében a Balaton mellett táboroztak, és röplapokon értesítették őket a Sopron melletti ideiglenes határnyitásról), akár a futóverseny résztvevői egyszer csak – immár – akadálytalanul megindultak a határ túloldalára. Kétség és hitetlenség látszódott az arcokon, ami nem meglepő, mert nehéz lehetett feldolgozniuk, hogy egy, az NDK-val szövetségben álló szocialista ország egérutat nyit nekik.
A résztvevők úgy érezhették, hogy az életükért futnak. Ha kijutnak, nyertek. Ha nem sikerül, akkor talán örökre vesztesek maradhatnak – ez járhatott a fejükben. Nézőként nem tudtam másra gondolni.
A tömeg közepén egy apa fogta nyolc-kilencéves forma fia kezét, és amikor a tömeg meglódult, ők ketten elkeveredtek egymástól. Az apa gyorsabban futott, hirtelen nem is érzékelte, hogy nincs mellette a fia. Néhány pillanat múlva tudatosodott benne, hogy elvesztették egymást. Kétségbe esetten hátrafordult. Megállni is alig tudott a hullámzó tömegben. Olyan magányosnak és elveszettnek talán soha nem láttam még embert, mint a tömegben hátrafelé pillantó apát, aki nem tudhatta, hogy az a folyamszerű mozgás, amelynek a közepén lecövekelt, hamarosan odasodorja a fiát. A gyerek szabályosan beleszaladt az apjába, aki az ütközés utáni pillanatban felkapta a fiút, megfordult és sebesen sprintelt a megnyitott földúton Ausztria felé. Ahogyan átértek, a férfi még mindig kezében a fiával, lerogyott a földre, és sírt. Úgy sírt, mint aki egyszerre győzött és vesztett. Egész élete benne lehetett ebben a sírásban. Megmenekült.
Az operatőr – tudta vagy sem – az esemény legemberibb történetét filmezte le a jelenettel.
Jó volna tudni: mi lehet ma a fiúval és az apjával.
