Az a katasztrofális társadalmi jelenség, amelyet általában Orbán Viktor nevével szoktunk jelezni, csak részben vezethető vissza önzésre vagy felelőtlen hatalomvágyra, itt jó szándékúnak képzelt érzelem is dolgozik, mert különböző értékrendek csapnak össze. Az archaikus társadalmak centralizált értékrendje ütközik a multikulturalitásra, a toleranciára, az együttműködésre, az emberi jogokra és a sajtószabadságra épülő világ értékrendjével és nagy bajokat, nagy pusztítást tud okozni, például azoknak, akiket magával ránt.
Talán belátják fideszes barátaink, hogy nem sértegetni akarom őket, ha Orbán Viktort a világhódító Nagy Sándorhoz hasonlítom. Ezt bizonyára nem találják sértő hasonlatnak, még ha Nagy Sándor egy kicsivel mégis hatalmasabb győzelmeket aratott. Milyen alapon lehet a két személyt összevetni? Ebben a mai napig méltán tisztelt athéni szónok, az abszolút demokrata Demoszthenész lehet a kiindulópontunk. Demoszthenész ugyanis egyszerűen csak zsarnoknak nevezte a királyt. Gyűlölte és megvetette a művelt hellén világ azt a Nagy Sándort, aki egyébként meg volt győződve arról, hogy ő a hellén világ hőse. Miért vetették meg mégis? Azért, mert Nagy Sándor az archaikus kor ideáljait követte: a katonahősökért rajongott, Akhilleusz volt a példaképe és a gyilkolás. Mint évszázadokkal korábban, a trójai háború idején minden görögnek. De Trója óta nagyot fordult a világ. Athénban létrejött a demokrácia, virágzott a magántulajdon, törvénytisztelő módon éltek az emberek, színházba jártak és filozófiát tanulmányoztak. Nagy Sándor pedig, hogy egységesítse (mai szóval: centralizálja) a görögséget, legyilkoltatta az egyik polisz, Théba népét és azután mindenkit, aki útjában állt. Azt hitte, a görögök tisztelni fogják azért, mert egy borzalmas háború során megdöntötte a perzsa birodalmat. Nem így történt, mert a görögök nem megdönteni akarták a perzsa birodalmat, hanem kereskedni akartak vele. Ebben a korban már nem hódítani akartak a görögök, hanem szabadon élni, szabadon és ennek következtében jómódban.
Sok oka volt, hogy véget ért az athéni demokrácia virágzásának ideje, egyik okát éppen Nagy Sándornak hívták.
De vehetjük máshonnan a példát. Nem gondolnám, hogy azok a muszlim merénylők, akik felrobbantják magukat egy esküvői menetben, vagy egy McDonaldsban a fagylaltozó diákok között, vagy egy buszmegállóban (mindegy kik az áldozatok, csak sokan legyenek): nem gondolnám, hogy ők bűnözők. Sőt, ők azt hiszik magukról, hogy vallásuk vagy népük hősei, akik önfeláldozást hajtanak végre az öngyilkos merénylet során. Az ő világképükben olyan elvont fogalmak állnak az értékhierarchia csúcsán, mint a vallás vagy mint a haza. A modern világ értékhierarchiája ezeket a fogalmakat hátrébb sorolja, nálunk első helyen az emberi élet áll.
Ismeretes a „becsületbeli gyilkosság” gyakorlata: az archaikus kultúra értékrendje szerint gondolkodó apa megöli a lányát, mert az miniszoknyát hord vagy mert független nő módjára próbál élni. Ez az apa nemhogy nem érzi bűnnek a tettét, hanem büszkén és emelt fővel vonul be a börtönbe, mint egy olyan hős, aki megvédte a család becsületét.
Nem következik az iszlámból ez a szemlélet. Ma a merényletek miatt sokan talán félve tekintenek az iszlámra, pedig ez egy nagyszerű világvallás, amelyik számtalan csodálatos gondolkodót adott a világnak. Idéznék egyet közülük, egy Abdul Kerim („A Jóindulatú”) nevű egyetemi tanárt, orientalistát, írót, aki minden szívdobbanásával magyar volt, és akinek a felesége azért lett 1944-ben öngyilkos, mert nem tudta elviselni, hogy férjének fel kellett varrnia kabátjára a sárga csillagot. Az iszlám hitre tért Germanus Gyuláról van szó, aki úgy emelkedik szellemiségében korának, a Tisza Istvánok és Horthy Miklósok korának ma ünnepelt politikusai fölé, mint a vakondtúrás fölé a Himalája.
Ezt írta végrendeletében: „Hitem, hogy a világegyetemet erkölcsi erő hozta létre, és az önzetlen szeretet tartja fenn. Szépség és jóság az emberi élet célja. Ez a meggyőződés vezérelt egész életemben... A szeretet az élet célja, nem a gyűlölet és a kapzsiság. Életem egyetlen zavartalan boldogsága Katókám volt, az én ihletem. Hálával és szeretettel halok meg, és a túlvilágon várom őt, a nagy szellemek árnyékában. Ott fogok pihenni. Mert az esztétika és etika, a művészet és a jóság az erő, és nem gyűlölet. A halál végső jutalom egy bűntelen élet után, amelyben senkinek nem ártottam. Mindenkin segíteni akartam. A szellem és az igazság érvényesítése az ember kötelessége. A szépséget és a jóságot az emberek társaik javára fordítják. Minden tudomány, ha igaz, hasznos. Az emberi élet célja nem a karrier, hanem a családi boldogság. Mindig a közre, embertársaimra gondoltam, sohasem voltam karrierista. Folytattam tanáraim munkáját, szeretettel és kegyelettel gondolok reájuk…”
Amikor az „Isten, haza, család” jelszavával egy agresszívan archaikus értékrendet kívánnak ránk erőltetni, elfog a félelem. Igaz, Germanus Gyula egyik könyvének is ez a címe: Allah akbar, azaz „Isten a legnagyobb”. Igen, egyetértek: de csak úgy, ahogy Germanus Gyula értette, ahogy végrendeletében írta.
Sapienti sat.