A teremben alig férünk, a bíróság megszünteti az eljárást, nem lehet megállapítani, hogy a Szabadság téren április 29-én begyűjtött tiltakozók elkövették volna a példátlan deliktumot. Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincs.
Abszurd a történet
Mécs Imre, akit 1956 óta most vontak másodjára „eljárás alá”, a tárgyalás végén elmondta, hogy: „az újkori demokráciáknak egyik legfontosabb értéke a véleménynyilvánítás szabadsága. (…) Ez olyan erős alapjog, hogy semmilyen más törvényes jog alapján nem lehet korlátozni. Tehát annál demokratikusabb egy ország, minél nagyobb mértékben biztosítja a véleménynyilvánítás szabadságát. Az itt lévő személyek, valamint több száz más személy, több mint százharmincszor ment el, hogy a véleményét kinyilvánítsa, (…) Mondom, büszke vagyok, hogy részt vehettem ebben. És nemhogy nem büntethető az, amit tettünk, hanem igenis példát kell adnunk mások számára, hogy akár milliók így cselekedjenek. (…)Sok millió magyar áldozata volt az elmúlt magyar évszázadnak, aminek valóban Ezzel szemben erőszakkal, egy torz mentalitást próbáltak átnyomni a nemzet torkán. Ez ellen léptünk föl.” A bírói figyelmeztetés ellenére megtapsolták.
Abszurd történet következik. Történelemhamisításról, hazudozó kormányról, tiltakozó tudósokról, művészekről és nem csüggedő, dühös emberekről szól a história. Mécs Imre, Magyar Fruzsina, Zoltai Andrea, Sebő Gábor és Popper Péter szervezték a délutáni demonstrációkat, pofi módon tárgyaltak helyszínt megszálló rendőrökkel, irányították az élőláncot, leszerelték a "jobber" túlhangoskodókat, szónokokat kerítettek. Mécs Imre remek előadásokat tartott, Takács mérnök úr intézkedett a kordonbontásról. Kis idő elteltével zökkenőmentesen zajlott a tüntetés-sorozat, laza társasággá szerveződött a csapat. Fischer Ádám az Örömódát vezényelte, Gerlóczy Zsiga zongorázott, Esterházy, Erdős Virág, Grecsó Krisztián, Parti Nagy, Závada, Mező Feri felolvasott, beszélt Majtényi és Lengyel László, időnként Andrassew is feltűnt, csakhogy a színvonalat érzékeltessem, igazságtalanul; kimaradt néhány név.
A történet pár órával a tavalyi Szilveszter előtt kezdődött. A Magyar Távirati Iroda, az év utolsó napján, este fél hétkor adott hírt suttyomban, a kormány határozatáról. Kicsit megszerkesztve:
„A német megszállás 70. évfordulójára emlékművet állítanak Budapest belvárosában
Budapest, 2013. december 31., kedd (MTI) – A kormány társadalompolitikai szempontból fontos célnak tartja, hogy Magyarország német megszállásának évfordulójára, 2014. március 19-re elkészüljön a megszállásra emlékeztető alkotás az V. kerületi Szabadság téren. A kormány felkéri a Miniszterelnökséget vezető államtitkárt, hogy az emlékmű Szabadság téren történő elhelyezése érdekében kössön megállapodást az ingatlan tulajdonosával, vagyis az V. kerületi önkormányzattal. Az emlékmű megvalósítását nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű üggyé nyilvánították. Így nem kell építészeti-műszaki tervtanácsi véleményt beszerezni, településképi véleményezési eljárást lefolytatni.″
Magyarul szabad a tér, a kormány azt épít oda, amit akar, senkinek semmi köze hozzá.
Elherdálják és szétlopják a nép vagyonát – lehetett gyakran hallani a tüntetésen. Tudjuk a kormánynak semmi sem drága, ha akaratát a társadalomra akarja kényszeríteni. A Magyar Liberális Párt érdeklődésére az Országos Rendőr -főkapitányságon elárulták, hogy az emlékmű őrzése, a rendőri biztosítása július 22-ig, csaknem 90 millió forintba került. Ehhez jön még a szobor elkészítésének és felállításának több mint 260 milliós költsége, meg a művész honoráriuma.
A neve is ostobaság
Az nem derült ki, hogy ki az ötletgazda. Támpont lehet, hogy Semjén Zsolt írta alá a határozatot, hogy Lázár intézkedjen, és beszéljen Rogánnal az emlékműről. Semjén később tisztázta, hogy az emlékmű nem a holokauszt-megemlékezés hivatalos programjához tartozik, hanem arra hívja föl a figyelmet, hogy a „német megszállással megszűnt Magyarország szuverenitása”.
Szinte még ki sem heverhették a kormánytagok a szilveszteri mulatságot, amikor Újév másnapján máris megjelentek a Szabadság téri mélygarázs bejárata előtt, a tiltakozók. Már az emlékmű elnevezése is ostoba. Jobb helyeken a diadalokat, „vagy tragikumukban is példamutató hősök emlékét szokták megörökíteni” – fejtette ki sokak nevében, Marosi Ernő Széchenyi-díjas művészettörténész. Nekünk ez jutott. Illetve még ennél is kevesebb. A kormány titkolózott, nem árulta el mire készül, nem érdekelte, hogy kinek, mi a véleménye a sasos emlékműről. Csupán egy gyenge minőségű vázlatrajz került elő, és a szobrász, Párkányi Raab Péter elmagyarázta, hogy a „szelíd arcú Gábriel arkangyalra, aki a kiszolgáltatott Magyarországot szimbolizálja”, lecsap a náci birodalmi sas, hogy kiragadja kezéből az országalmát. Ennyi. Gyorsan fűzzük hozzá, ebből azért kiderült, hogy a műtárgy megtestesíti az új alaptörvény tézisét, miszerint Magyarország szuverenitása megszűnt 1944. március 19-én. (Bocs, de a holokauszthoz, a zsidók, a cigányok deportálásához, Horthy kormányzónak, Magyarországnak, nekünk, magyaroknak semmi közünk nincs. Történt ami, az a német nácik sara.)
Párkányi Raab zavaros látványtervét, amit „mukirajznak” nevez a szakma, első pillantásra elfogadta „a zsűri”, Melocco Miklós és Benedek György. Talán minden kockázatot kerülve, Párkányira, Melocco barátjára akarták bízni a műtárgy létrehozását. Sietősen kiderült róla, hogy rendkívül gyors kezű, képes akár napi tizenhat órát is dolgozni egyvégtében. Egyetlen kikötés volt, hogy „vandálbiztos” kivitelben „gondolkozzon”. Az emlékmű alapötletét, a Cink feltételezése szerint, Győrfi Sándor Jászberényben felállított, hasonló allegorikus emlékműve inspirálhatta. Jászberényben avatta föl májusban Áder János, Melocco és Párkányi közös alkotását, Lehel-vezér lovas szobrát. (Állítólag Lehel Kövérre hasonlít.) Párkányi figyelmét aligha kerülhette el a Győrfi-szobor…
Melocco és Benedek a következő szavakkal ajánlotta a Megrendelő figyelmébe a szobortervet: „álláspontunk szerint a Megrendelőnek nem kell tovább keresnie, mivel Párkányi Raab Péter olyan egyedülálló koncepciót készített, amely nemcsak egy páratlan kvalitásos, kifejező és szuggesztív alkotás, hanem rendkívül jól illeszkedik a környezetébe, s a kijelölt területen történő megvalósításra is teljes körűen alkalmas”. A szakvéleményt egyébként, 2013. január 15-re datálták.
Már ennyitől is kinyílhat a bicska az állampolgár zsebében, de ez még csak a történet eleje.
Politikai kocsmapult?
Még egy kapavágást sem ejtettek a téren a tüntetők miatt, akik hónapokig akadályozták az építkezést, amikor bejelentkeztek a protestálók mellé a történészek az Élet és Irodalom hasábjain: „tiltakozunk a német megszállás emlékművének nyilvánosságra jutott terve ellen! … az emlékmű meghamisítja történelmünk egy fontos időszakát és relativizálja a holokauszt történéseit, meggyalázza az áldozatok emlékét. Felszólítjuk a kormányt, hogy hagyjon fel közelmúltunk meghamisításával, a holokauszt történetének relativizálásával, és tegyen le a Szabadság téri emlékmű megvalósításáról”. Csupa felszólító mondat. Írók, színészek, szociológusok, lelkészek, zeneszerzők, festők, politológusok és gyalog-magyarok kezdtek tiltakozni a kormány „emlékezetpolitikája” ellen. Orbán Viktor azzal tolta félre az egészet, hogy látott már ilyet, ez a vita „nem haladja meg az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultját”.
Még nem állt a szobor, a talapzat is csak félkész állapotban volt, amikor május közepén a Magyar Tudományos Akadémia, Történelmi emlékezet és történettudomány című konferenciáján is előkerült a történelemhamisítás. Gyáni Géza akadémikus szerint, nincs ebben semmi új, a politika gyakran formál jogot a történelmi események, személyek megítélésére. A készülő Szabadság téri emlékművet bírálta a már említett Marosi Ernő akadémikus. Szerinte a művészethez semmi köze sincs a legyártandó műtárgynak. Tapintatlanul kezeli az érintettek emlékezési kultúráját, ráadásul a szobrász a gravitáció „kiiktatásával esztétikai értelemben eljutott a súlytalanság állapotába” – olvasható az Akadémia honlapjára szerkesztett beszámolóban. A konferencián szót kapott Mécs Imre is: „Következetesen és kitartóan fellépünk a történelemhamisítás ellen, melyre folyamatos demonstrációkkal hívjuk fel a figyelmet” – ígérte a terepen tartózkodók nevében is.
Avatatlanul
A tér, két nappal a választások után, április nyolcadikán, az építkezés elkezdésének napján élénkült meg. A felvonuló munkásokat tüntetők fogadták. Tíz-tizenöt ember elfoglalta a munkaterületet. Az épülő talapzatot körülvevő kordonra feszített műanyagra olyasmiket pingáltak, hogy „Nem vagyunk Horthy katonái”, „Itt nem lesz náci emlékmű” és előkerült Orbán Viktor képe is: „Óvakodj a diktátortól”. Népszerű volt a „Történelemhamisítás: szellemi kútmérgezés!” feliratú transzparens. Három csoport is alakult. A Tiszta Emlékezet szabadságot és demokráciát követelt. Az Eleven Emlékmű szervezője, Jovánovics György szobrász, azt kérte, hogy emléktárgyakat, mécseseket, fényképeket, kavicsokat hozzon magával mindenki, és helyezze az emlékmű talapzatához. A Szabadság Színpad kissé elkülönülve akciózott.
Április 29-én a talapzat közeléből, a munkaterületről, rendőrök cibálták ki a később „eljárás alá vont” embereket. Előkerült valahonnan egy birtokháborítási határozat, amiről nem túl nehéz megállapítani, hogy kiagyalói inkább a hivatali hatalomhoz lojálisak, mintsem az alaptörvényhez, a jogszabályokhoz, vagy a jogállam elveihez kötődnének. Hőseink mégis elérték, hogy az emlékművet július 20-án éjjel, lopva csempészték a tetthelyre és szerelték az alapzatra. Az emlékművet azóta senki sem merte fölavatni. Kövér László ezt meghátrálásnak tartja, aminek következtében a kormány egyetlen képviselője sem „hajthatott fejet az áldozatok emléke előtt”.
A szoborkompozíciót meglátva még egy lendületet vett a tiltakozás. Demszky Gábor szerint a szobor a gyávaság emlékműve. Sokan szocreál lakótelepi giccsnek tartják, aminek a szobortemetőben a helye. A diktatúra szájszagú, és nincs ízlése, fakadt ki Mohácsi András szobrász az emlékműre pillantva. Diktatórikus giccs, sírkerti kivitelben.
