Tekintélyelvű kommunikáció
Indokolt tehát föltenni a kérdést: mit üzen nekünk napjaink politikai élete? Milyen körülmények között történik a politikai üzenetek megfogalmazása és a társadalom részéről az üzenetek feldolgozása? Avagy fordítva: mit üzen a társadalom a politikának s a jelzéseket a döntéshozók hogyan értelmezik? Azaz miként működik napjainkban a politikai hermeneutika? Mert könnyű belátni, hogy egy demokráciában a vezetőknek és vezetetteknek folytonos párbeszédben kell lenniük egymással. Nálunk azonban a megszerzett hatalom magasában trónolók magabiztos és egyoldalú üzengetése dívik, miközben kevés figyelmet fordítanak a társadalom visszajelzéseire, az előrejelzéseket pedig meg se hallják.
Magyarországon a kormányzati hatalmat szolgáló média nemcsak üzeneteket küld, hanem manipulatív célzattal tudálékos magyarázatokat fűz a politikai kijelentésekhez, nehogy már valakinek eszébe jusson attól független, netán azzal ellentétes értelmezés. A média Hermész szerepét bitorolja, akinek az volt a küldetése, hogy az olümposzi istenek kívánságait közölje.
A kormányzat üzenetei fogyasztható állapotban kerülnek az asztalunkra. Tartósítószereik nemzeti színűre színezik a gond nélkül „belapátolható” információkat és a megemésztést követően bizakodó tudatmódosítást idéznek elő; a súlytalanság állapotához hasonló, lebegő életérzés keletkezik a fogyasztóban. Már nemcsak azt fogadjuk el kritikátlanul, amit a kormányzat szó szerint kijelent, hogy jól mennek dolgok, hanem az meggyőződésünk is lesz, hogy ilyen jól még sohasem mentek.
A tekintélyelvű hatalomviselők elvárják, hogy üzeneteiket – s itt ismét Gadamert idézzük -, mint „a megszólítottak számára mértékadó, autoratív akarat” megnyilvánulásait a közvélemény kritikátlanul fogadja. S ebben sokszor nem is kell csalódniuk. Ezért fordulhat elő, hogy a demokráciában iskolázott külföld kritikái mélyrehatóbban értik és értelmezik a magyarországi politika valóságos helyzetét, mint általában a hazai közvélemény – ahogy ezt legutóbb McCain szenátor tette.
Nemcsak a tudatlanság, hanem annak melegágya, a szellemi renyheség és a történéseket nagyon is értő és értelmezni tudó, de az elszabadult események ellenében érzett tehetetlenség a passzivitásban lép szövetségre.
A tüntetések üzenete
Az országos tüntetéssorozat azonban merőben új állapotot teremtett a politikában. Nyilvánvalóvá vált, hogy a választópolgárok immár jobban értik a politikusokat, mint ahogy azok róluk feltételezték. A hivatalos politikába vetett hit - nem egyes üzenetekhez köthető, hanem - általános érvényű megrendülése éppen arra vezethető vissza - amire Schleiermacher hívta fel a figyelmet -, hogy „minden egyest csak az egész közvetítésével érthetünk meg, s hogy tehát az egyes minden magyarázata már előfeltételezi az egész megértését”. Napjainkban pedig éppen a politika rendszerszerű működésében, vagyis az egészében rendült meg a bizalom.
A hatalomviselők azonban nem értik és nem is akarják érteni a társadalom üzenetét. Megrendült rendszerük stabilitásában bíznak. Úgy gondolják, hogy a miniszterelnökség kommunikációs stratégiáján kell javítani. Vagyis a társadalmi üzenet meghallása és helyes értelmezése helyett ők akarnak üzenni, hogy a rend, az általuk körömszakadtáig védelmezett struktúra, érintetlenül maradhasson. A regnáló hatalom azért hisz ennyire önmagában, mert a közvélemény félrevezetésén szocializálódott: amit ők mondtak, azt az emberek nagy része el is hitte. És még mindig, az országos tüntetéssorozat után is ebbe a kényelmes állapotba képzelik magukat.
Mert mi is történt eddig? Mondtak valamit, ami köszönő viszonyban sem volt a valósággal. Ha viszont a választópolgárok egy el nem hanyagolható része ezt mégis elhitte, akkor a kijelentés – igazságtartalmától függetlenül - tényszerű társadalmi következményeket okozott. Vagyis belépett abba a valóságba, amelyhez az eredeti kijelentésnek semmi köze sem volt. S akkor már szinte fölösleges erőfeszítésnek mutatkozott az a visszamenőlegesen akkurátus kutakodás, amely megpróbált közelebb kerülni a kijelentés eredetéhez. Hiszen idő közben már valami megtörtént: létrejött egy állapot, amelynek tényszerűségét nem rendíthette meg az előzmény vitatható minősége. A választói hermeneutikában a politikai hazugság valóságteremtő erővé alakult.
A társadalmi folyamatok mögöttes igazságtartalmának hatása a bekövetkező események kimenetelében - amíg a hatalom a maga mechanizmusait rendszerszerűen képes működtetni - meglehetősen esetleges. Az országos tüntetés-sorozat rendszerszintű kritikája következtében a köznyugalmat azonban már nem lehet az igazság elkendőzésével visszaállítani, hanem éppen ellenkezőleg: csakis annak kimondása árán. A tüntetések nem egyes hazugságokat lelepleznek le, hanem a hatalomgyakorlás strukturális hazugságát.
Kíméletlen szókimondás
Míg az ellenzéki pártpolitika a Schleiermacher-i megállapítással szemben az egyes jelenségeket vette célba s nem tudta az egészet, a hatalomgyakorlás strukturális rendszerét hitelt érdemlően megkérdőjelezni - már csak ezért sem, mert legalább közvetett módon maga is a struktúrához tartozik -, a tüntetők viszont éppen ettől akarják függetleníteni magukat: az egészet utasították el, beleértve az ellenzéki pártokat is.
Kuncze Gábor feltételezhetően ezt, a tüntetők részéről kétségkívül kíméletlen, ámde szükséges magatartást nem értette meg, amikor vitatta a rendszerváltoztatás kezdetéig visszaható kritikájuk érvényességét. Hogy a rendszerváltoztatókat egy kalap alá vették a rendszerváltoztatás eredményeit leromboló hatalomgyakorlással.
Természetesen lehetnek, sőt, biztos, hogy vannak az elmúlt huszonöt évnek becsülhető eredményei is. Csakhogy a tüntetéseken a végeredménnyel való elégedetlenség került felszínre. Ez a végeredmény nem egyszerű matematikai képlet alapján született, mintegy a hibák vagy hibázási lehetőségek összeadása, s ebben a vonatkozásban van némi igaza Kunczénak, hanem sokkal bonyolultabb társadalmi folyamatok végzetszerűnek azonban mégsem tekinthető összejátszása révén. Be kell vallanunk, hogy a rendszerváltoztatás ellentmondásai magukban hordozták a politikai hatalommal való visszaélés lehetőségeit, noha a lehetőségeknek nem kellett volna feltétlenül valóra válniuk.
Strukturális problémák
Hazai közéletünkben a hazugság és a lopás szövetségre lépve egymással a visszaélések rendszerét alakította ki. A bűnök természetüknél fogva strukturálisak. Az egyik hozza magával a másikat. Szoros kapcsolatrendszerük biztosítja burjánzó szaporaságukat és áttekinthetetlen szövevényességüket.
Mindenki tudja, hogy már a választási kampányokra felhasznált pénzösszegek is messze meghaladják a törvényben előírt kereteket. Ezért Magyarországon a politikai hatalom legitimitása illegitim tevékenység következménye. Ami természetesen nem fejeződik be a választási kampánnyal, hanem ha másért nem, akkor a következő választásokra való előkészület jegyében folytatódik. Ebben a minden tiltakozás ellenére rokonítható törekvésben a mindenkori kormány és a mindenkori ellenzék ugyanazon indítékok alapján cselekszik.
Ezért a pártpolitika legfeljebb csak azt tudja a választóközönség tudomására hozni, hogy a másik oldal többet lop, mint amennyivel a kritikusan megszólaló oldalt vádolni lehet. S itt lép megbonthatatlan szövetségre egymással a hazugság és a lopás, közismert nevén a korrupció. A bűnöket le kell tagadni, s ha a tagadás már lehetetlen, a lehetőségekhez mérten kisebbíteni kell.
Az egyik vagy másik oldalt jobban vagy kevésbé terhelő korrupció vitája már önmagában véve is jelzi a magyar politikai élet strukturális problémáit. Mert ha az egyik oldal már csak azzal mentegetőzhet, hogy ő a másiknál kevesebbet lop, akkor a diskurzus óhatatlanul kikerül az etikailag értékelhető értelmezési zónából és egy olyan hallgatólagos beleegyezés állapotába kényszeríti a társadalom egészét, amely már eleve lemond a politikusok feddhetetlenségének demokratikus követelményéről, mint betarthatatlan és reálisan meg nem valósítható célkitűzésről. A társadalmi konszenzus többé nem a demokráciában elvárható felelősségvállalás kötelezettségét tartalmazza, hanem egy átláthatatlan háttéralku csapdájába szorul.
Ezt az állapotot azonban nem lehet biztonságos helyzetnek tekinteni. Még a belőle hasznot húzók számára sem. Mert – ahogy Kant mondja -, még a tolvaj sem szeretné, hogy a lopás törvényerőre emelkedjen, mert a végén még a tolvajt is meglopják. Márpedig a tolvajok semmire sem annyira érzékenyek, mint amikor őket magukat éri anyagi kár.
A tolvajok mások lopásán történő felháborodása még korántsem azonos a valóban erkölcsi alapú közfelháborodással. A társadalom sokszor mégiscsak többet tud, mint amennyit a jól értesültek feltételeznek róla. Megérti az üzenetet, sőt, többet is megért belőle, mint amennyit neki szántak. Észreveszi, hogy a politikusok által keltett felháborodás pusztán csak annak az együttérzésre méltatlan elkeseredésnek a jele, hogy amit már mások elloptak, azt az osztozkodásból kimaradók már aligha lophatják el.
A rendszer lebontása
Voltak-e, lehetnek-e még olyan politikusaink, akikben - legalább bizonyos feltételek mellett - megbízhatunk?
Nem célunk, hogy a Hír Tv stábjának elvegyük a kenyerét, hiszen most ők ügyködnek minden politikai változást szorgalmazó személy esetében valamely dehonesztáló körülmény feltárásában. De azért a reflektorfénybe került szereplőket illetően valóban lehetnek, maradnak megválaszolatlan kérdések.
Ott voltak a kétségek az azóta elfeledett Ángyán József iránt is, ahogy ott vannak a kétségek a tüntetés-szervező Hadházy Ákos iránt, mert mit kerestek ők alig néhány évvel ezelőtt a Fideszben? Az átlagos választópolgárt akár az utolsó pillanatokig is meg lehet téveszteni, de vajon feltételezhető-e az utóbbi politikusnál az az éleslátás, amely adott esetben a társadalmi elégedetlenség „levezénylése” során megkövetelhető, ha ilyen későn vette észre, ami már hosszú évek óta történik? Hiszen a hatalmi struktúra hamisságát leleplező demonstrációk, a tüntetéseken manifesztálódott társadalmi elégedetlenség eredete jóval korábbi előzményeket sejtet, mint amelyeket egyes politikusok ilyenformán elkésettnek minősíthető reakciója révén feltételezhetünk. Hiszen ők, helyzetüknél fogva a kívülállóknál jobban és alaposabban is felmérhették a hatalmi struktúra hamisságát.
És ez áttételesen érvényes a legutóbbi Pokorni-nyilatkozatra is, amelyben mérsékletre inti politikus-társait. Azt tanácsolja a maga tanáros, megfontolt módján, hogy rejtsék el igazi arcukat. Olyan ez a szerénységre, visszafogottságra intő bölcsesség, mint amikor a zsákmány megszerzése után az átlagnál okosabb bandatag önmérsékletre inti az óvatlan költekezőket, hogy a lebukást elkerüljék.
A sajtónak természetesen érdekes, ha nemcsak kívülről, hanem valaki a struktúrán belülről mond ítéletet. De ez egyrészt sohasem önkritika, s legkevésbé sem a hatalomgyakorlás struktúrájának egyetemes érvényű kritikája, hanem adott esetben a létező státusz ravasz védelmezése. A késedelmes kiugrás pedig nemegyszer a zsákmányból való részesedés lekicsinyléséből, az elégedetlenségből is fakadhat. És erről azért ne feledkezzünk meg Simicska Lajos esetleges veszprémi képviselőjelöltségét illető örömünkben sem!
Avagy ünnepeljük Tarlós Istvánt, hogy Vitézy Dávidot elbocsátotta? Hiszen a Kossuth Rádiónak adott interjúja szerint tudatában volt Vitézy alkalmatlanságának, de négy éven keresztül hagyta, hogy egy ilyen kulcsfontosságú pozíciót mesés fizetéssel egy arra alkalmatlan személy töltsön be. Amivel végső soron megkárosította a fővárost. És akkor maga főpolgármester is alkalmatlan.
Érdemes itt idéznünk Ch. S. Pierce megjegyzését: „Valamely gondolat jelentésének kibontásához…egyszerűen annak meghatározására van szükség, hogy milyen magatartásmódokat hoz létre, mert hogy miféle tárgyat jelent, az egyszerűen az általa involvált magatartásmódokban van”.
Márpedig ezekből a politikai magatartásokból azt lehet leszűrni, hogy egy omladozó hatalmi struktúrát jó ütemben kell magunk mögött hagyni, nehogy minket is maga alá temessen. A bomlás jeleit ebből is regisztrálni lehet, de az összeomlás veszélyéből menekülők erkölcsi elkötelezettségét aligha. Márpedig itt az ideje – s éppen ez a civil társadalom üzenetének a veleje -, hogy a közélet erkölcsi mércéjét a korábbiaknál jóval magasabbra tegyük!
