Szombat reggel van. Megjött a Népszava, kinyitom a „Szép Szó” mellékletnél és mit találok benne? Régi és rég nem látott barátom, Fellegi Tamás döbbenetesen jó írását a Holokauszt idejéről. A közelmúltban elhatároztam, hogy nem írok többet a vészkorszakról, talán egyeseknek már elegük van belőle. Most ismét rádöbbenek, hogy amíg vagyunk, addig kötelesség tanúságot tenni. Fellegi Tamást csak 1945 után ismertem meg. A szomszédos iskolába járt és együtt tettük a dolgunkat a Diákszövetségben. Kissé hosszúra nyúlt a bevezető, de ezeket a tényeket sem akartam kihagyni. Amit valójában előcsalt belőlem ez az írás, az csupán az, hogy azonos volt a sorsunk és mégis, minden részletében más.
Az ő édesanyja pénzért vett meg egy rövid ideig tartó szabadságot, az én édesanyám egyetlen medálos nyakláncát adta oda egy ügyvédnek, hogy úgynevezett „védett” házba kerülhessünk. Ez nem sikerült, mint ahogy Tamás édesanyjának remélt szabadsága is rövid ideig tartott. Ő a félreállított tizenhat éven aluliak közül, pontosabban velük együtt egy ügyes csellel szökött meg, én egyszerűen idősebbnek hazudtam magam, hogy anyám mellett maradhassak. Így „sikerült” kijutnom Bergen-Belsenbe, majd tovább „utazva” látni, amint egy Bitterfeld nevű helységnél holtan leveszik mellőlem a vagonból anyámat, két nap elteltével Theresienstadtban a nagyanyámat. Tamás nagyon jól tette, hogy megírta az emlékeit, amíg még vagyunk, s amíg van újság, amely leközli, leközölheti ezeket.
