Jövő héten rendezik meg az Európai Unió évzáró uniós csúcstalálkozóját. Bár új oroszellenes szankciók egyelőre nincsenek napirenden, bizonyosan nagy viták várhatóak az unió állam- és kormányfői részéről arról, helyes-e az az irány, amelyet Brüsszel Moszkvával szemben követ. Megéri-e Ukrajna miatt olyan intézkedéseket hozni, s a következményeit akár hosszú évekig vállalni, amelyek gazdasági szempontból kifejezetten rosszak az unió néhány tagországának?
A közös európai politika egyik rákfenéje az uniós külpolitika. Szinte reménytelen közös nevezőre hozni a 28 uniós tagország külpolitikai érdekeit még az orosz kérdésnél sokkal jelentéktelenebbnek tűnő témákban is. Időnként nehéz is követni az EU stratégiáját ebben a tekintetben. Miközben például Szerbia számára akár az uniós csatlakozás feltételeként is támaszthatják Koszovó elismerését, több uniós tagország, így Szlovákia, Románia, Spanyolország Görögország és Ciprus minden további nélkül megtehette, hogy mindmáig nem ismerte el a 2008-ban önállóvá vált köztársaság függetlenségét.
Most viszonylag egységesnek tűnik ugyan a 28 tagország az orosz kérdést illetően, de ki tudja, mi lesz majd egy, öt vagy akár tíz múlva? Oroszország erejét, befolyását nem szabad lebecsülni. Bár Moszkva rendkívüli módon megérzi a szankciók, illetve elsősorban az egyre alacsonyabb olajár gazdasági következményeit, Vlagyimir Putyin van annyira dölyfös személyiség, hogy támadásba lendül, ha úgy érzi, sarokba szorítják. Mihail Hodorkovszkij ellenzéki politikus, akit éveken ár börtönben tartottak fogva, figyelmeztetett a szankciókra épülő politika veszélyeire. Mint mondta, az orosz néplélek nem úgy működik, ahogy azt Brüsszel elképzeli. A romló életszínvonal miatt nem állnak át a Nyugat oldalára épp ellenkezőleg, még inkább támogatják Putyin expanziós politikáját.
De ez csak az egyik gond, az igazi veszély nem is feltétlenül Moszkvából, hanem az uniós tagországokból, illetve a csatlakozásra váró államokból érkezhet. Nemrégiben idéztük a moszkvai külpolitikai tanács dokumentumát, amelyben kifejezetten stratégiai célként határozták meg: azokkal az országokkal, amelyekhez Oroszországot hagyományosan jó kapcsolatok fűzik, nemcsak az árucsere forgalom növelésére kell törekedni, hanem drága infrastrukturális beruházásokat is kell kezdeményezni, „költeni kell az emberekre”, azokra, akik a Nyugattal szemben Oroszországra, mint „alternatív világhatalomra” tekintenek. Más szóval a Kreml stratégiája az orosz befolyás növelése Európában. E tekintetben adottnak nevezhető a szerbiai terep, a két országot számos gazdasági és kulturális kapocs köti össze. Elég csak megemlíteni, hogy az orosz olajmulti, a Lukoil 79,5 százalékban többségi tulajdonosa a szerb gázszolgáltatónak, hogy Moszkva tekintélyes hitelt folyósított Belgrádnak, vagy azt, hogy az oroszok modernizálják a szerb vasúthálózatot.
Bár Bulgária 2008 óta tagja az EU-nak, Szófia még ma is erősen ingadozik Kelet és Nyugat, Brüsszel és Moszkva között. Amikor Vlagyimir Putyin bejelentette, felfüggeszti a Déli Áramlat gázvezeték építését, Belgrádban és Szófiában valóságos pánikrohamot kapott a kormány.
Itt Magyarországon is érzékelhetjük, mennyire erős az orosz befolyás, s a kormány számára mintha fontosabb stratégiai partnerré vált volna Moszkva az Európai Uniónál, ami meglehetősen zavarba ejtő fordulat a rendszerváltást követő két évtized magyar külpolitikájához képest. Brüsszel azonban nem csak a magyar álláspont miatt aggódhat, az oroszellenes szankciókat hasonló hevességgel bírálja a pozsonyi és a prágai kormány is olyannyira, hogy Milos Zeman cseh elnököt a Washington Post a Kreml szócsövének nevezte. Robert Fico szlovák miniszterelnök pedig nem egyszer „értelmetlennek és a kívánttal ellentétes hatásúnak” mondta az unió Kremllel szembeni büntetőintézkedéseit.
Közép-Európában hosszabb távon nagy ellenállásba ütközhetnek ezek a szankciók, márpedig a moszkvai külpolitikai tanács dokumentuma alapján arra következtethetünk, hogy a régióban még nincs lefutva az orosz-EU meccs.
Akad azonban egy további komoly veszélyforrás az Európai Unió szempontjából. A növekvő euroszkepticizmusról van szó. Talán évekkel később derül fény arra, hogy ebben milyen szerepet játszik Putyin. Valami történik a háttérben, az biztos. Nemrégiben derült ki, hogy a francia jobboldali radikális Nemzeti Front 40 millió eurós kölcsönt igényelt az Első Cseh-Orosz Banktól. Ez azért elég figyelemreméltó különösen abból kiindulva, hogy a párt igencsak oroszbarát (és mindeközben unióellenes) politikát folytat. De említhetnénk az egyre népszerűbb német euroszkeptikus párt, az Alternatíva példáját is, amely már 8-10 százalékot szerezhetne egy parlamenti választáson. A Spiegel legutóbbi számában jelentette, hogy az AfD vezetői a jövőben orosz diplomatákat alkalmaznak tanácsadóként. Sajátságos az is, hogy a vezetők a berlini orosz nagykövetség illetékeseivel tanácskoztak arról, hogy az Alternatíva milyen irányvonalat kövessen az ukrán kérdésben.
Nemrég az osztrák Die Tagespresse szatirikus honlap jelentette: az osztrák radikális FPÖ és Oroszország viszonya elérte csúcspontját, miután egy Putyin és Heinz-Christian Strache FPÖ-elnök közötti szexvideó került fel a netre. Idáig persze a valóságban azért nem fajult az Osztrák Szabadságpárt és az Egységes Oroszország vezetőinek viszonya, de hogy szoros a két párt kapcsolata, az biztos. Strache számos Putyin-barát kijelentéssel hívta fel magára figyelmet.
Az EU és Oroszország közötti feszültség fenntartása az unió számára is veszélyes. Csakhogy amíg Putyin az orosz elnök, nehezen képzelhetünk el a közeledésre, a kompromisszumra irányuló őszinte szándékot Moszkva részéről.
