A kormányzat és a hozzá közelálló sajtó napok óta vállvetve oktatja ki, ítéli el és/vagy szidalmazza John McCain republikánus szenátort, amiért „neofasiszta diktátornak” nevezte Orbán Viktort. A minősítést tekinthetjük túlzónak, illetve elvitatkozhatunk a szóösszetétel tartalmán, viszont nincs sok értelme. Anélkül, hogy pontosan tudnánk, mit is jelent McCain szótárában a „neofasiszta diktátor”, annyit feltétlenül biztosra vehetünk, hogy ezt a definíciót a szenátor szándékoltan erős megbélyegzésnek szánta. És ettől kezdve lehet persze sértetten hepciáskodni, gyalázkodva viszontsérteni és nemes felháborodást mímelve arról riposztozni, hogy jobban tenné, ha tájékozódna a magyar viszonyokról, mielőtt merészeli kinyitni a száját.
Lehet, de mint látjuk, nem érdemes. A rezsim emberei csak azt érték el, hogy kaptak McCain-től egy bővebb nyilatkozatot is, amelyben részletezte, milyen ismeretek birtokában ítéli meg Orbán Viktor rendszerét. És most itt állnak a derék hűbéresek, előttük a mamelukot próbáló feladat: tételesen megcáfolni a szenátor felsorolta vádakat. Ám e kitüntető lehetőség megragadásáért mintha nem tolonganának a jelentkezők.
McCain ugyanis lajstromba veszi, mi mindent ró fel a fejlett demokráciák közössége Orbánnak az alkotmányos berendezkedés eltorzításától a bíróságok függetlenségének megsértésén át a jogállami fékek és ellensúlyok felszámolásáig. Végezetül pedig visszautal arra, hogy „Orbán miniszterelnök a lépéseit egy új, az illiberális demokrácián alapuló állammodellre való felhívásban indokolta meg.” Mármost talán nem volna haszontalan, ha a mai hatalom oly mélyen megbántott képviselői elgondolkodnának azon, vajon helyes és főként okos volt-e az a bizonyos tusnádfürdői beszéd, amelynek kulcsmondatai rögtön elhíresültek a világsajtó jóvoltából - és azóta is folyamatosan idézi, valahányszor csak Magyarországról ír.
Mert Orbánról persze korábban is tudták, mit művel, miként rombolja le a demokratikus intézményrendszert, és hogyan retorizál a nyugati világ, jelesül a „klasszikus” értelemben vett demokráciák hanyatlásáról, szembeállítva azt a példaképként állított Kelet sikerességével. De az erdélyi szabadegyetemen előadott traktáció nemhogy elismerte az eladdig soha be nem vallott belpolitikai anomáliákat, hanem váratlanul még ideológiai igazolást is kiállított róluk: az „illiberális állam” jelentését mindenütt a világon megértették; az orosz, a török, és a szingapúri példák felemlegetése épp elég volt ahhoz, hogy az orbáni ambíciókat mind Európában, mind Amerikában meglehetős biztonsággal beazonosítsák.
Ráadásul Orbán a lehető legrosszabbkor, vagyis az évtizedek óta legkényesebb világpolitikai helyzetben fejtette ki „unortodox” elképzelését arról a politikai eszményről, amely szerinte alkalmas lehet új energiákkal feltölteni a válságba süppedt euroatlanti demokráciát. Hiszen ekkor már látható volt, mivé fajulhat az ukrajnai eseménysor, s az orosz-amerikai kapcsolatok megromlása nyomán hogyan változnak a geopolitikai képletek. Ekkor a magyar kormányzat jó ideje „szabadságharcot” folytatott az Európai Unióval, és elszenvedte már komoly vereségeit - McCain is hivatkozik egyebek közt a Velencei Bizottság, az EBESZ és az Európa Tanács egykori, elmarasztaló állásfoglalásaira.
A magát jobboldali konzervatívként aposztrofáló hatalmi klánnak tehát észbe kellene vennie, hogy máig megkérdőjelezhetetlennek tekintett vezetőjével az élen, milyen mértékben „segítette elő” a saját, és az ország elszigeteltségét. Hogy tökéletesen elhibázott, a nemzetközi erőviszonyokat alapjában rosszul felmérő politikájával - és nem utolsó sorban felelőtlen kijelentéseivel - mekkora kárt okozott a magyar társadalomnak. S az sem volna éppen haszontalan, ha megfontolná, hogy magának a jobboldali kurzusnak mennyit ártott mindaz, amit a ”nemzeti érdekek” jegyében művelt. Ezt a számvetést most a saját jól felfogott érdekében igyekeznie kellene gyorsan elvégezni, mielőtt a csalódott, kisemmizett, lecsúszott tömegek teszik meg – kivált azután, hogy az egyre erősödő külföldi bírálatok mintegy erkölcsi támogatást adnak az itthoni megmozdulásoknak.
Azt sem szabadna elfeledniük az uraknak, hogy a mostanában mind gyakrabban és keményebben elhangzó bírálatoknak, így McCain sarkos megfogalmazásainak is voltak már jóval korábban sem elhanyagolható előzményei. S hogy mégse akarták azokat érdemi jelentőségük szerint értékelni – akár német, akár amerikai részről érkeztek a figyelmeztetések -, az arra vall, hogy mindannyian egy voluntarista erőpolitika ábrándjába ringatták magukat. Mintha a kormánypárt egész felső vezetése elhitte volna a saját hamis propagandáját; márpedig tudjuk, hogy ez a bukásra ítélt önkényuralmak egyik alapvető jellemzője.
Más kérdés, hogy amennyiben a rendszer megteremtői – akár Orbánnal, akár nélküle – el is szánnák magukat a megkésett retirálásra, vajon hová hátrálhatnának. A konszolidációval, amit 2O1O-ben még ésszerűen elkezdhettek volna, mára elkéstek. Azóta olyan agresszíven támadták meg majd’ valamennyi társadalmi csoportot, és olyan mély érdeksérelmeket okoztak meghatározó szakmák és hivatásrendek életében, hogy már nemigen van visszaútjuk. Hiszen a NER lényegét kellene megtagadniuk, mindazt, amiért az egész offenzívát lefolytatták.
Most már csak falnak vetett háttal fogadhatják a csapásokat.
